Pozsonyi Fotóhónap 2007 -Balogh Judit: Tekintetek
vissza a tartalomjegyzkhezTEKINTETEK ZÁRÓRAKOR
egy város, egy teljes hónap, 35
kiállítás.... Ezt így egyben majd megírják a hozzáértõk.
Amirõl én mesélhetek azok a zongorák,
melyek sok kis kiállítóteremben õrzik a
meghitt csendet, és az a néhány tekintet
ebbõl a csendbõl, amelyek mostantól
elkísérnek és mint iránytû, segítenek.
A sok színes digitális csodáról nem
emlékezem most meg. Hagytak ugyan
némi nyomot a memóriámban - de az
inkább a méretüknek, harsány
színüknek köszönhetõ. Számomra csak
azt bizonyítják, hogy a gegek,
érdekességek az újszerûség varázsával a fotó világában is kifogyhatatlanok. Látványuk
mindig is kísérni fog. Valószínüleg csak tisztes távolból.
Most valahogy nem mozdul meg bennem semmi, amikor meglátom Vic Muniz: Che Guevara
bablevesbõl kialakított portréját. Ha valami mozdul, az szerintem a sírjában forgó Alberto
Korda lehet. Bár sok feldolgozást megélt az eredeti portréja, ezt talán õ sem hitte volna.
Inkább a kitörölhetetlen tekintetekrõl....
a szuggesztív:
Ismertem Paolo Pellegrin képeit az internetrõl, tudtam elõre, hogy jó lesz belépni közéjük,
és jó lesz bolyongani köztük. Így is történt, de hogy remegni fog a lelkem a hatalmas mére
tre felnagyított sorozat (150*80), így a szemcsézettség erõteljes megjelenése láttán, arra én
sem számítottam.
A Magnumos képi hírközlõk világából Pellegrin az a tudosító, aki képes a híreket festõi
módon lefotózni. Erõteljesebb a hatás. Hírként is, képként is. A fotósorozat a Traces of War
nevet viseli. Válogatás szudáni, indonéz, palesztin, izraeli, koszovói tragédiák nyomát õrzõ
képekbõl. A szuggesztív tekintetek és képek célja, ahogy Pellegrin fogalmaz: "ne hogy elfele
jtsük…". Pellegrin szeret szuggesztiv lenni, nyitva hagyni, párbeszédet elõidézni , "befe
jezetlenül " hagyni. Homályba veszõ részletek, elmosódott arcok és mégis, az emlékezés
általuk kristálytiszta. Van mit tanulni, ha lehet ezt egyáltalán tanulni.
Az élményt már igazán csak egy valami fokozhatta volna, ha a képekben nem látom a saját
alakomat visszatükrözõdni, sem a szemközti falon sorakozó képek halványabb, de még így
is kivehetõ körvonalait, a lámpákat... Valószínüleg ez volt méretei miatt a legmegfelelõbb
helyszin, de a terem adottságai miatt, ünnepélyes, de nem nézõbarát elgondolás..
a szívbemarkoló:
A ZONA a börtön szó szibériai szleng változata. Ez a címe Carl de Keyzer színes fotósorozatának. A 135 krasnojarski börtöntábor közül 35 mindennapi életét dokumentálta 2000
és 2002 között.
Korábbi, fekete fehér Keyzer képek voltak a fejemben, ezeket vágytam viszontlátni. A
83*103-as képmérethez is szoktatnom kell még a szemem. Mindezek ellenére a színes
képekben is hamar megtalálom azt a Keyzert, aki két szintet rejt el a képeiben, ahogy õ fogal-
maz "amit látunk az igaz és ugyanakkor nem igaz".
Hétköznapi életet élõ embereket látunk ? Lehet hétköznapi életet élni egykori gulágokból
kialakított börtöntáborokban ?
Keresgélem a válaszokat miközben elveszek a hihetetlen jó kompozíciókban, és a hihetetlen
tekintetek között. Az egyik legmaradandóbbá ezek közül a börtön beszélõjében zajló jelenet
vált számomra. Nincs másra lehetõség, csak tekintet van és hang, ezzel kapaszkodnak
egymásba a családtagok. Mintha azt látnám, hogy szorosan ölelik egymást magukhoz. Persze
miközben fantáziálok aközben az is tudatosul bennem, hogy egy ilyen pillanat megörökítése
nem lehetséges a véletlen szerencse segítségével. Nem lehet ilyen pillanatot elcsípni. Ehhez
a téma közelében kell élni egy ideig, akár évekig is.
a beszédes:
A katalógus állításával szemben Georges Rousse kiállítását már leszedték a Francia Intézet
impozáns belvárosi épületében. Pedig a kiállítótermi adottságok itt kiválónak tûnnek…
A belvárostól kicsit távolabb esõ helyszínen, kevésbé impozáns épületben ugyan, de Molnár
Zoltán erdélyi képeivel vígasztalhatom magam.
A kiállítás zárás hangulata itt is érzõdik már, de egy tekintet, a ruhafogasok közül is, mindenáron belém akar még furakodni, hogy aztán rögzüljön egy életre...azt hiszem sikerült
neki.
Zongora van. Az erkélyen lobog a magyar és az uniós zaszló, köztük a falon egy másik erdélyi tekintet. Jó itt lenni.
Ha autonóm riportos portrék is kísérik majd az utamat, akkor biztosan ezen a kiállításon
meghatározó elõképekkel álltam szemben. Vajon képes leszek én is olyan közel kerülni az
emberekhez, hogy arcukat, tekintetüket ilyen õszintén megosszák velem? Arra büszke lehetnék, de sajnos ez sem elég. Abba még sok száz másik tekintetet is jó volna tudni
belesüríteni…valahogy így.
Zoltán képeivel a fejemben, bízva abban, hogy egy tárlatnyi anyag , ha nem is teljes
egészében, de képfoszlányokkal még beférkõzhet az agyamba, felmentem a pozsonyi
várba. Itt elvileg még ezen a napon is a fiatal cseh fotográfusok képei láthatók. De már
nem. Épp a furgonba rakosgatják be a csomagolópapír mögé bujtatott képeket. Azért csak
elõkerül egy remek katalógus abból a furgonból. Az opavai egyetem 1991-2006 között
diplomázott hallgatói anyagából válogatás, sok- sok tanulságos, kedvcsináló képpel.
A várból nem csak a könyv miatt volt módom, nem üres kézzel távozni. Ha az ember az egy
hónapos kiállítás utolsó napjára érkezik Pozsonyba, számítson rá hogy nem mindenhol vár
ják a papírforma szerinti tárt kapukkal. Ha nincs már hova betérni, lehet maradni a karác
sonyi hangulatu tereken és forralt bort iszogatni. De lehet fotózni is jókat. Egy tekercs filmen
így lett lenyomata az egyik Lucien Herve kép hangulatát idézõ várudvarnak és a francia
parkokat idézõ kis tereknek is.
Rámsötétedett. Pedig csak pár kiállításra jutottam be reggel óta ….A magyarázat talán abban
a pár tekercs filmben rejlik, ami menet közben gyûlt össze valahogy …
és végül a holtraváltó tekintetek bucsuztatnak a fotohónaptól:
Joanne Kane kiállításának témája nem fogott meg így nem szerepelt az egy napos terveim
ben az elsõk között. Csupán útba esett a vasutállomás felé és megpillantva a tárlat helyszínét
azonnal beszippantott a kiváncsiság.
Egy szentélybe léptem, ahol halk egyházi zene szólt, a falakon arcok csukott szemmel, valahol az élet és halál kozotti állapotban és a sarokban kuporogva a kiállítás õre, aki ezeket az
élõ holt tekinteteket óvja. Joanne Kane portrésorozatában élõ és 19 század eleji halotti
maszkokat fotózott le, a modelljeirõl készült analóg képet számitógépes technikával tovább
finomította. Interneten errõl a történetrõl még nem nagyon olvashatunk. Lehet, hogy a mult
dallamaira épül, de ez már a jövõ (egyik) zenéje ?
Balogh Judit
Idén novemberben 17. alkalommal került megrendezésre a Pozsonyi Fotóhónap, október
30. és november 30-a között. Az idei rendezvény keretében, közel negyven kiállításon szerepelt számos alkotócsoport és egyéni szerzõ a szlovák fõvárosban. A "megnyitó sorozat" Igor
Kuduz - Photomorgana tárlatával kezdõdött és Petra Bo¹anská és Dominika Horáková kiállításának megnyitójával ért véget a pozsonyi PF01 Galériában.
Kiállítások, workshopok, és az eseményhez kapcsolódó koncertek követték egymást a
hónap alatt. Az esemény az azonos nevû párizsi biennáléról kapta a nevét, és azt 1990 óta a
szlovák FOTOFO Alapítvány rendezi. Míg 1992-ben csupán 16 kiállítás szerepelt itt, addig
mára ez a szám elérte a 30-40-et.
A kiállítás-sorozat, mindig is nagy hangsúlyt fektetett a közép-kelet-európai kortárs fotográfia bemutatására, ám az elsõ években még nem fogalmazódott meg, de a késõbbiekben
egyértelmûvé vált a rendezõk igénye, hogy Pozsony a régió kortárs fotográfiai központjává
váljon. Kiállították itt Annie Leibovitz, Cecil Beaton, Bernard Plossu, Alexander Rodcsenko,
Joel-Peter Witkin képeit. Megfordult itt Jan Saudek, vagy 1993-ban Sebastiao Salgado. A
nálunk kevésbé ismert, de jelentõs alkotóknak is igyekeztek mindig helyet biztosítani. Álljon
itt csupán Alexander Grinberg vagy Paula Luttringer neve.
A biennálén számos magyar alkotó is rendszeresen bemutatkozik. A kilencvenes években
láthatták itt a fotózás szerelmesei Török Lászlót, Barta Zsolt Pétert, Gábor Enikõt és Kerekes
Gábort, de kiállított itt a Take Five, vagy a Tekodema is. 1999-ben pedig Korniss Péter járt
itt a Leltárral.
Idén is volt volt magyar vonatkozása a Fotóhónapnak.
"A közösségben helyet, szerepet találó fotográfus pozíciójában készítette erdélyi roma
portréit. Az ott élõk mély empátiával átitatott bemutatásában feloldódnak a határok a
fényképezõ és a fényképezett között… Molnár Zoltán személyiségének alapvetõ jellemzõi:
nyitottsága, a másik felé való teljes odafordulás képessége, a benne lévõ tapintat, a másik
iránti tisztelet, mindezek határozzák meg képei készítésének metódusát"- Idézte Csizek
Gabriella mûvészettörténészt, Krasztev Péter a Magyar Kulturális Intézet igazgatója, október
31-én, Molnár Zoltán- Roma portrék, Erdély 2002-2005 címû kiállításának megnyitóján.
Fodor Gyula tárlata a pozsonyi Osztrák Kulturális Intézetben volt látható. A fotómûvész 1981
óta él Bécsben, a szlovák fõvárosban Noosphere címû, frissen megjelent fotóalbumát is
bemutatta. Az album alapja Fodor Gyula saját, menekült múltja. "Az emigrációban az ember
fokozatosan olyan létállapoba került, amelyet az elme körpályájának neveztem el" - mond
ta el munkáiról a szerzõ.
Idén csemegét kínált még az-Izabella 1856-1931 címû magyar (és egyben közép-európai)
vonatkozású kiállítás, mely a szabadidejében szívesen fényképezõ Habsburg Izabella
hercegnõ felvételeinek kontaktpozitívjaiból mutatott be félszáz darabot.
( a szerk)
