Fuchs Lehel: Nézem a tévét
vissza a tartalomjegyzkheznézematévét
2007. dec.
egy szomorúarcú embernek látszó médiafelület hírt imitál: - Az emberek nem olvasnak
verset, dönti el központilag. És mozog hozzá a szája.. Így hiteles. Fõmûsor idõben ez az
üzenet az országnak. Ha elhisszük, hogy õ fontos -mint ahogy elhitetni szánják -akkor ez
logikus. Hiszen éppen a képernyõre van feszítve.
A bekapcsolva feledett képernyõ , megkönnyíti a tájékozódást a szobában. Nagyi egy pohár
vízért lépeget, óvatosan kerülgeti a bútorokat, és közben arra a kútra gondol amelyikhez
naponta tizenötször is elfutott 20 évesen. Persze ez részben érthetõ lenne, mert akkor nem
volt vezetékes víz, fördõszoba sem, TV sem, így kisebb volt a komfortanomália a szoba és az
utca között. De még sem ez volt a motíváció, még csak nem is a szomjúság. Illetve egy másfajta szomjúság. Oltani kellett. Nagypapával, aki a kút mellett lakott, lakatos tanuló volt és
alig várta már feltûnni a húsz éves nagymamát. Visszaérve a szobába a pohár vizet a felemelt
könyv helyére teszi. Takarékos évtizedekben csiszolt mozdulat. De azért a víz az úr.
A monitor villog, Az analfabéta interface tovább imitál. Árad az elektromágneses sugárzás az
üres szobában, hányja a fényt, mint Mari a diszkó elõtt, aki már délután óta pörgeti az acidot és nem gondol house. A gyomrában dübörög a basszus. Itt az egész osztály holnap felelnek Adyból. Lesz, ahogy lesz, a tavalyi irodalmi táborban ismerkedtek össze Gézával, aki
most az árokpartra állított autó nyitott ajtajában ülve hanyagul rágyújt. A hátsóülésre hajítja
az öngyújtót . A redbullok és József Attila közé esik. Egymás miatt vannak itt. Jövõre már
felvételiznek. Mari bírja Gézát, de bizonytalan: vagy a tonikot, vagy a gint nem.
És a szomorú arcú áll, mögötte rengeteg könyv, -megkockáztatom versek -ez pusztán
illusztráció, mint, ahogy az arca is a szomorú arcú embernek.. Vagy kölcsönkérte a kellékes,
vagy egy könyvesbolt. A könyveknek háttal, egy könyvesboltban, egy ember, kezében
könyv, nem néz bele, fejbõl tudja, az emberek nem olvasnak verseket. Ott áll és nagyon
egyedül van.
Szomorú. Azt szeretné, hogy mindenki utánozza. Tegye le a lábost, a tollat, a csavarkulcsot,
a kisgidát, vagy a verset, menjen el a könyvesboltba és szomorú arccal fordítson hátat a
könyveknek.
Menjen mindenki a könyvesboltba és akkor hátha több lesz a a szomorúarcú ember, mint a
könyv. Hátha kevesebben olvasnak szomorú arcokat, vagy kevesebb arcot vesznek le a polcáról, vagy kevesebb polcot vesznek le az arcáról. A szomorú arcú ember felindultnak látszik, mellkasa szaporán emelkedik. Sietett a TV-be mindezt elmondani.
Nézem a TV-t. Nem az a baj, hogy rossz, az a baj hogy ott van. És amíg ez ott van, nem lehet
a helyén egy másik.. Nem a televízió rossz, vagy a nézõ. Nem. Az a baj, hogy ott már van egy.
Éppen ott. Annak a helyén egy másik is lehetne. Látok egy ûrt, ami ki van töltve. Rá van írva
ez az ûr már foglalt.. Eladták. Mint ahogy a nevek is már foglaltak. Nem a TV mûsorokkal van
baj. Azok ragyogóak. Csak a nevük nem jó. Ha például a bulvárhíradóra az lenne írva fantasy, akkor az egy remek mûsor. Mindenki jól szórakozna. De így csak õk. A névadók. Az
anyakönyvfélre vezetõk. A számtalan tanárok. Akik megtanítják nekünk, a csatornákat. Van
például a magyar egyes, latin , vagy görög számok, arab egyes, kettes hármas . Vagy más
számrendszerek. Új ötös, 10-es. Tudja a mûhold. Mermár az se igazi.
Fuchs Lehel