Miltényi Tibor: Archív üzenet XV. - Papp Gergely paradigma
vissza a tartalomjegyzkhez
AZ ESSZENCIÁLIS-FORMA ESZTÉTIKÁJA
(a Papp Gergely-paradigma)
ARCHÍV ÜZENET XV.
A paranoia-alapú mesterséges-tehetséggel rendelkezõ alkotó nem szuverén mûvész,
csupán Isten esztétikai önkifejezésének a médiuma. Rajta keresztül mutatja fel Isten kreativi
tása az esszenciális-formát, konkrét esztétikai tapasztalatként átélhetõen. Ez a belsõ esztétikai potenciál az - az alkotások idõtlen szubsztanciája - mely a remekmûvek koroktól független, örök mûvészi értékét adja. De ez nem eleve adott -mint valami mûvészet elõtti
mûvésziség apriori képlete -hanem aktuálisan mindig újraképzõdõ esztétikai abszolútum:
amikor például a Szubjektum szinkronizálja az isteni ihletet (Kaposi Tamás), vagy amikor a
Szubjektum önmagából felrajzolja a Mûvészeti Immannencia alakzatait és Isten esztétikai
eseményét az esszenciális-formát (Szilágyi Lenke, Vancsó Zoltán), továbbá mikor a paranoia-alapú mûvészetben Isten közvetlen esztétikai aktivitásának lehetünk tanúi (Csontváry,
Papp Gergely).
Nemcsak veleszületett tehetség vezethet el a mûvészethez, de a paranoia is kiindulópontja
lehet ennek.
A paranoia nevû félpszichózis, a normalitás és az elmebaj egyidejüségében létezik.
A paranoiás téveszmék általi megszállottsága megfelel a mûvészi ihlet felhangoltságának és
általános jelentésérzésének. Koncentrált figyelmet és stabil (bár üres) egót is produkál e
betegség, melyek szintén a mûvészekre emlékeztetõ pszichikai mozzanatok.
A paranoiás betegbõl viszont hiányzik a kreativitás, mert az csak az autonóm személyiség
funkciója. Nem szuverén mûvészrõl van tehát szó, mégis nagyformátumú mûvészi életmûvet
hoz létre.
A paranoia személytelen tüneteit Isten metafizikai-kreativitása konstruálja mesterséges-tehetséggé. Isten tehetségének természete nem föltétlenül újító jellegû: inkább sémákat mozgat,
de nem sematikusan, hanem originálisan teszi ezt (ennyiben roppant módon hasonlít a
Mûvészeti Immanencia saját kreativitására, így könnyen össze is téveszthetõ vele). Azért
ideális talaj a paranoia Isten tehetsége számára, mert a tipikus tünetek önmagukban is
feltûnõen mûvészetszerûek - vagyis a paranoia önmagától is szinte maradéktalanul kiad egy
kvázi-esztétikai mintázatot - ,és mert a személyes-kreativitás formateremtõ akarata (mivel itt
ilyen nincsen) nem tudja megzavarni Isten mûvészeti aktivitását.
A paranoia-alapú mesterséges-tehetségbõl nemcsak a személyes-tehetség saját intenciója
(mûvészi célja) hiányzik, hanem mivel a médium nem áll benne a hagyományban, ezért az
elvont mûvészi-én immanens alakzatai is (vagyis a korstílus- és a nyelv poétikai önmozgása).
Ezek sem lehetnek zavaró tényezõk tehát Isten esztétikai önkifejezésében.
A paranoia-alapú mesteséges-tehetséggel bíró médium nem mûvész, csak Isten munkása,
vagyis Isten akaratának öntudatlan kivitelezõje. Mûvei Isten intenzív szellemi-fizikai jelenlétébõl születnek.
Isten technikusának alkotásaiban a transzcendens-szubjektum, a maga tisztaságában tudja
felmutatni az esszenciális-formát - vagyis a totális átszellemítés eseményét -közvetlen
esztétikai tapasztalatként átélhetõen.
A magasmûvészethez a paranoián keresztül vezetõ út igazolja a mûvészet spirituális aspektusának kézzelfogható, tapasztalati valóságát. Az esszenciális-forma bizonyítja, hogy a
mûvészetnek valóban létezik transzcendens identiása is - a Szubjektum (autonóm-ego, egyéni
stílus, személyes tehetség), és a Mûvészeti Immanencia(korstílus és nyelv önmozgása) mellett
-ami szintén teljes esztétikai valóságának elengedhetetlen részét képezi.
A Papp Gergely-paradigma új nézõpontja, a mûvészet mibenlétérõl és mûködésérõl számos
új tudáselemhez vezet el, illetve több, már meglévõ fogalmakat pontosít a hagyományos
tehetség-alapú - mûvészet vonatkozásában is:
A tradícionális esztétizmus szerint, a mûvészetnek azért nem lehet köze a pszichózishoz,
mert az elmebetegeknél szétesik az ego, és ezáltal megszûnik a koncentrált mûvészi
figyelem lehetõsége.
A Papp Gergely-paradigma szerint viszont, a mûvészetnek bizonyos esetekben igenis lényegi köze lehet az elmebetegséghez. Egész pontosan a paranoia szelíd-pszichózisában ragadható meg mûvészet és elmebaj kapcsolatának valódi tartalma. Ez lehetetlenségnek tûnik
elsõ látásra - vagyis roppant valószínûtlen kombináció - de gyanús, hogy talán éppen ettõl
lehet igaz, hiszen a mûvészet a lehetetlen helye ("Az igazság soha nem a valószínûség
oldalán áll" -Wittgenstein). Ezen a ponton a Papp Gergely-paradigma szétveri a kánont,
radikálisan felülírja az eddigi esztétikai tudást, és lényegesen pontosítja a mûvészet mibenlétérõl való hagyományos ismereteinket.
Az esztétizmus szerint például a mûvészben egy adott korstílus immanens akarata szólal
meg.
Papp Gergely azonban nem állt benne a hagyományban, így mûveiben kizárólag Isten akarata munkált. Képeiben nincs korstílus, csak a szubsztanciális-forma esztétikai szenzációja
azonosítható és semmi más.
Az esztétizmus szerint a mû organikus, logikailag koherens, hibátlan zárt egész, melyben
minden külsõ és belsõ motívum maradéktalan esztétikai átszellemítésen ment keresztül, és a
korstílus immanens akarata (Kunstwollen) a személyes-egót is egy személytelen, absztrakt
mûvészi-énné alakította.
A Papp Gergely-paradigma viszont, a tehetség-alapú alkotásokban gyakran fellelhetõ nemátszellemített epizódokra is rámutat, hiszen Papp Gergely képei pusztán a paranoia
betegségének vizuális tüneteibõl szervezõdtek. (Más kérdés, hogy az isteni koherencia erõterében az õ életmûve viszont tényleg totálisan artikulált lett, abszolút koherens poétikát
hozva létre.) Bizonyítja, hogy az esztétikailag artikulálatlan, külsõ mozzanatok is lehetnek
esztétikailag relevánsak, másfelõl viszont eredendõen esztétikai elemek is maradhatnak
nyersen a mûvekben. A mûalkotás tehát nem mindig organikus, lehet belsõleg heterogén
és logikailag inkoherens is: nem föltétlenül hibátlan rend tehát, ahogy értelmezésének
egyszempontú elméletei képzelik. (Inkább a teória alkot zárt rendet, nem a mû, a spekulatív elméletek állításai viszont nem igazolhatók az esztétikai tapasztalatokkal.) A
mûalkotás dinamikus valósága gyakran épp a harmónia és disszonancia paradoxona,
ahogy a Papp Gergely-életmûve is, mûvészet és nem-mûvészet együttállásában létezik. A
valóság, a mûvészet és az Isten törvénye egyaránt a paradoxon: vagyis amikor az önellentmondás tagjai nem kioltják egymást, hanem egyszerre érvényesek. Olyan anarchikus-harmónia ez, mely a racionális gondolkodás számára felfoghatatlan és elfogadhatatlan, az
esztétikai tapasztalat viszont szinte mást sem mutat, mint ezt.
A Papp Gergely-paradigma, a tehetség-alapú mûvek belsõ létmódjának feltárásakor rámutat
arra a kényelmetlen tényre is, hogy a legtöbb mûalkotás - a remekmûveket leszámítva
esztétikailag rendkívül híg, vagyis hogy általában a poétikai dimenziót rendre fölülírja a
megélhetési megfontolás: így aztán a mûvészetben legtöbbször épp a mûvészetbõl (vagyis
esztétikai értékbõl) van a legkevesebb.
A Papp Gergely-paradigma nem tagadja, hogy a mûvészetben létezik a stílus és a nyelv
immanens önmozgása, és az ennek megfelelõ elvont mûvészi-én valósága, mégis visszahozza a személyes-ego (önkifejezés- vallomás, egyéni stílus- személyes újító kreatívitás, alkotói
intenció, szándékolt tartalom, biográfia) fontosságát a mûvészet vizsgálatakor, hiszen az
artikulálatlan mozzanatok nagyrésze éppen ebbõl a szférából származik.
Az esztétizmus, az alkotások örök értékérõl beszél, feltételezve egy eleve adott belsõ
esztétikai potenciált, ami a remekmûveket idõtlen mûvészi értékkel ruházza fel.
A Papp Gergely-paradigma, ezen eleve adott esztétikai potenciált az esszenciális-formával
azonosítja, amiben Isten közvetlen mûvészeti aktivitásának eseményét ismeri fel, és amiben
az ember számára az Isten esztétikai tapasztalatként átélhetõ (de ez nem valami tapasztalat
elõtti eleve adott idea, hanem az aktuálisan mindig újraképzõdõ transzcendentális
mûvésziség esztétikai eseménye, melyben folyamatosan megtörténik a Mûvészet).
A késõmodern irodalomtudomány szerint, a nyelvi tradíció intelligens önmozgása - intertextualitás - a huszadik századi mûvészet legfontosabb esztétikai paradigmája. "A mû, amikor
önmagát írja", vagy "a nyelv beszél" -kijelentések, a mûvészet nyelvi telítettségébõl
következõ önjáró absztrakt kreativitást jelölik.
Papp Gergely viszont nem állt benne semmilyen hagyományban, mégis produkálta a fotográfiai progresszió nyelvi jellegzetességeit, látszólag teljesen irracionális módon. "A mû, amikor
önmagát írja" - jelenségnek tehát van egy misztikus aspektusa is: "amikor Isten beszél általam".
Az irodalomtudomány szerint az intertextre nem az újító jellegû személyes invenció, hanem
az eredeti módon variált klisék kreativitása jellemzõ. Azért is nincs ezen idézetvilágban a
modern mûveknek egyértelmû jelentése, mert a mû nem egyfelé mutat immár (inkább csak
szubjektív értelmezésekben aktualizálható valamely önkényes jelentéstulajdonítás).
A Papp Gergely-paradigma viszont rámutat arra, hogy Isten kreativitása is fõleg a már meglévõ
szekvenciákat újszerûen kombináló kreativitásfajta, és így épp az esszenciális-forma jellegzetességeként ismeri fel a mû nyelvi értelemtõl való távolságát (jelentésnélküliségét), vagyis
fenséges ürességét (ami másszóval az alkotások jelentéstaszító mozzanata). Az intertextualitás
nyelvi mechanizmusa, pedig inkább a mû többértelmûségéért felelõs a befogadásban (ahogy
a Mûvészeti Immanencia tradícionális esztétizmus felõli aspektusa, a korstílus is).
Az irodalomtudomány szerint se a mûvész, se a mû intenciója nem érdekes, mivel a jelentés
már pusztán a befogadás eseménye, vagyis egy abszolút szubjektív és önkényes aktus a
nyelvi szekvenciák játékba hozása, misztikus dimenziók pedig nincsenek!
A Papp Gergely-paradigma szerint viszont az esszenciális-forma esztétikai eseménye nem
függ a befogadástól, vagyis Isten mûvészi valósága egyátalán nem diskurzusban létesülõ
jelentés (sõt, Isten itt sokal inkább önmagával kommunikál, mint velünk. Ez az eleve adott
esztétikai-potenciál tõlünk függetlenül is létezik, így a mûvészet nem is csak nekünk szól,
inkább Isten gyönyörködik benne). Nem a mûvészetnek van szüksége ránk, befogadókra,
sokkal inkább nekünk van szükségünk rá.
Isten az esszenciális-formában önmagára mutat, intenzív fizikai jelenléte és szellemi kisugárzása spirituális terében. A befogadás felõl nézve ezen öncélú gesztus mégis fenséges és
megvilágosító erejû tapasztalat az ember számára. (Természetesen a tehetség-alapú
mûvészetben is létezik a szubsztanciális-forma - mint az isteni ihlet személyes-tehetség általi
szinkronizálásának esztétikai követkeménye - de ott mûködnek még a Szubjektum és a
Mûvészeti immancia esztétikai alakzatai is.)
Isten metafizikai valósága az ember számára egyedül a mûvészetben hozzáférhetõ az esszenciális-forma közvetlen és megrázó esztétikai tapasztalatában, de hogy van-e neki mûvészettõl
független transzcendens valósága, az nem tudható (ha volna is, az embernek ahhoz valószínüleg semmi köze nem lehet). (Az esszenciális-forma kutatásának második fázisában
a mûvészet három
összetevõje közül csak a Szubjektum és az Isten autonóm entitások, a Mûvészeti
Immanencia nem, mivel ennek mûködésbe hozásához elengedhetetlen az egyéni- vagy az
isteni kreativitás.)
Hogyan mutatkozik meg Papp Gergely képeiben az esszenciális-forma (transzcendensforma, belsõ esztétikai-potenciál, idõtlen esztétikai-szubsztancia, metaforma, vegytisztaforma, személyfeletti-forma, spirituális-forma, abszolút-forma, idõtlen-forma, szubsztanciális-forma), és rajta keresztül az esztétikai Isten?
A vegytiszta-formának nincs köze a valósághoz, tehát semmi mimézis, semmi referencia,
semmi realizmus - az absztrakt poétikai dimenzió ezeket teljesen felszámolja - csak merõ
elvont esztétikai reflektáltság, és bravúros-öncélú formajáték. Az érdeknélküliség steril
határesete is ez: se hasznosság, se erkölcsi tanítás, se kellemesség, se életrecept.
Az esszenciális-formának nincs köze a stílushoz (vagyis az egyénre és korra jellemzõ formastruktúrához). Egyéni stílus a paranoia személytelensége miatt nincs, korstílusról pedig
azért nem lehet beszélni, mivel a médium nem áll benne semmilyen hagyományban.
Kizárólag csupa stílusmentes formai bravúr, steril személyfeletti mûvészeti tér, és elvont
esztétikai kontempláció, valamint direkt esztétikai istentapasztalat egyszerre. Isten saját
esztétikai aktivitása ez: e képeket Isten ujja rajzolja. Isten jelenlétében és szellemi erõterében
nincs történelmi idõ és beazonosítható jelentés, viszont minden képi mozzanat hihetetlen
esztétikai intenzitással van jelen.
A személyfeletti-formának nincs köze a hagyományos esztétikai értékhez sem, mivel nem
mûvön belüli vonatkozáshálóról van szó, hanem egy merõben absztrakt poétikai dimenzióról. Csak abba lehet értéket vinni a befogadással amibe magában is van ilyen (ez a belsõ
esztétikai potenciál), és akarja is, hogy vigyünk bele (a mû közli velünk az érvényes
értelmezéseinek az irányát, ez a mû saját intenciója, vagyis a jelentéseket felvenni akaró
immanens mozzanata).
Az abszolút-formának nincs köze a jelentéshez sem, mivel nem a személyes-ego önkifejezése, vagyis az intencionált tartalom mozzanata ez, de nem is szimbolikus világ, vagyis a
nembeli kérdések homályos sugallata. Jelentésen túli spirituális valóság az, amelyben Isten
kinyilvánítja a létezését - önmagára mutat - ,de nem az emberi megértés eseménye ez, hanem
a különbözõ létdimenziókat, és az egymásból következõ kérdések végtelenségét lehet szemlélni benne. Isten esztétikai szuggesztivitásának jellemzõi: a fenséges üresség (jelentéstaszítás mozzanata), a paradoxonok drámai élménye, a katartikus megrendülés, és a kimondhatatlan sugalmazása (vagyis, hogy világok között közvetít). Nem végsõ értelem tehát, de
bizonyíték arról, hogy a mûvészet transzcendens igazság megtestesülése is, de nem Isten
lényegét értjük meg általa, hanem Isten esztétikai viselkedését tapasztaljuk meg.
E belsõ esztétikai-potenciál, Papp Gergely képeiben, hasonlít a metaforára, amennyiben ez
is valami élményszerû és pillanatnyi megvilágosodás, de nem kommunikatív, és nem is
egyértelmû alakzat (inkább fölrobbant és önmagába omlott jelentésemlékekkel teli). Az
idõtlen esztétikai-szubsztancia roppant mesterkéltnek tûnik továbbá (dekomponált és agyonkomponált egyszerre), abszurdnak és irracionálisnak látszik (Papp Gergely naiv
ügyetlensége miatt), valamint költõinek, és víziószerûnek mutatja magát. Valójában e
metaformának semmi köze a realitáshoz és az ismerõs esztétikai alakzatokhoz, és nem függ
a befogadói aktivitástól sem, hiszen csak az nem veszi észre az orra elõtt heverõ permanens
esztétikai szenzációkat, aki nem találkozott még az esszenciális-forma esztétikai elméletével
("Isten technikusai", 2006, "A Semmi költészete", 2007). Minden új belátáshoz új fogalmak
kellenek, hogy láthatóvá válljon egyátalán és új tudás lehessen belõle.
E formai bravúrok nem is esztétikai alakzatok voltaképpen, hanem az esszenciális-forma
totális átszellemítésének eseményei (Csontváry, vagy Papp Gergely képeiben például bármelyik eredendõen ügyetlen mozdulat, egy végtelen szofisztikált esztétikai másvilág integráns
részévé vált a totális isteni artikuláció által.)
Miltényi Tibor
