Molnár Csaba: Sári László - Ráérõ idõ
vissza a tartalomjegyzkhezRáérõ Idõ
"Az ember arra ér rá igazán, amire akar" - ez az egyik legcinikusabb kijelentés, amit valaha
is hallottam. Mindig dühített. Azt akarja elhitetni, hogy szabadon rendelkezem az idõmmel.
És közben szemrehányást is tesz, amúgy látens módon.
Ezzel szemben a valóság, amit én éltem meg a következõ volt:
Kutatás, megfigyelés, összeillesztés és végül a teljesség megpillantása - ez az ami mindig is
érdekelt. Sajnos ezekre a fontos dolgokra sosem hagytak idõt. Mindig valami mást kellett
csinálnom: iskolába járni, abbahagyni a játékot és ebédelni menni, befejezni a hangyák
megfigyelését, olyasmiket tanulni, ami nem érdekelt, majd dolgozni menni, sorba állni,
hülye társadalmi szabályoknak eleget tenni stb. stb.
Szóval mindig elvontak egy vágyott idõbõl egy olyan idõbe, ami számomra zömében
csak felesleges dolgokkal telik el. De ez még hagyján, a baj ott van, hogy visszatekintve ezt
nevezhetem az Életemnek. Az Életem az amikre eddig ráértem. Én pedig egészen más dolgokra szerettem volna ráérni. Van itt hiba, és ha van ki és mi a hibás? Ha nincs hiba, akkor
bennem nincs valami a helyén. Csak nekem van bajom ezzel vagy másoknak is? Nekiláttam
hát kideríteni errõl valami kicsinyke igazságot. Megkértem néhány különleges embert,
akiknek szeretem a dolgait, hogy mondanák el errõl a véleményüket. Akarva-akaratlanul egy
csodálatos szellemi utazás vette kezdetét.
Így jött létre a Ráérõ idõ címû beszélgetés sorozat, melyben társaim voltak: Borbély Szilárd
költõ, Fliegauf Benedek filmrendezõ, Hortobágyi László zeneszerzõ, Janisch Attila filmrendezõ, Jánossy Lajos író, Kõrösi Zoltán író, Kukorelly Endre író, Németh Gábor író, Péterfy
Gergely író, Pethõ Sándor vallástörténész professzor, Szabados György zeneszerzõ.
A beszélgetések végén - két kivétellel -mindenki kapott egy-egy fotográfiát a Szellemkép
Szabadiskola vizsgamunkáiból, azzal a kéréssel, hogy írjanak a képrõl, a képhez valamit
szabadon.
Az alábbi beszélgetés a megjelenés elõtt álló kötet egyik darabja. Sõt, az elsõnek elkészült
szöveg, azaz maga a nyitány - Sári László orientalistával, íróval, rádiós szerkesztõ dramaturggal.
Mi jut eszedbe, ha azt mondom: ráérõ idõ?
Szabad idõ! - Mitõl lenne szabad? Mitõl független az idõ? Már maga a fogalom is képtelenség,
lehetetlen elgondolás. Semmi sem szakadhat el az idõtõl, fõleg mi magunk nem szabadulhatunk tõle. Talán csak a halálunk teremt szabadabb viszonyt az idõvel, de ebben sem
vagyok egészen biztos. Hiszen a nemlét is idõben történik. Se élve, se holtan nem ússzuk
meg tehát az idõt. Ha létezne szabad idõ, akkor azokban a pillanatokban, percekben, órákban vagy években, amikor õ lenne, mi nem léteznénk.
Hétköznapi, köznyelvi jelentésében pedig azért képtelenség, mert nem igaz, hogy az
emberek csak munkaidõben látják el magukat kötelezõ feladatokkal. Akinek nincs dolga
miután a munkaideje letelt, arra nézve manapság életveszélyessé válna a "szabad" idõ. Ezért
aztán nem is hagy magának ilyet, nem kockáztat. Ha a körülményei nem engedik, hogy
akcióprogramokkal (fitness, wellness, sport, álsport, zabálás, egyéb) töltse ki az életét,
megõrül, mert nem tud magával mit kezdeni. Elég egy hosszú hétvége és teljesen kiborul, ha
nincsenek feladatai, ha nincs "jó programja". De még a rossz program is jó, mert addig se
kényszerül szellemi és érzelmi mûködésének ismeretlen pályáira, ahol eltévedne. Ha nem
tevékenykedne megszokottan és örökké, a tûnõdés, a gondolkodás idegen világába
tévedne, ahol magában és a környezetében is sok olyasmit látna meg, ami zavarba ejtené.
Ez veszedelmes számára, olykor egyenesen öngyilkosság. Milyen jó, hogy amíg a munkahelyén serénykedik, elkerüli ezeket a veszélyeket. Bolond lenne éppen a "szabad" idejében
belesétálni a szellem és az érzések csapdáiba. Pedig nem rossz játék a heverészés, a
tûnõdés, nem bolondság feltenni magunknak megválaszolhatatlan kérdéseket. Valójában ez
az egyetlen, ami megmenthet minket a bárgyúságtól, a munka és a szabad idõ programok
elhülyítõ hatásától. Ha jól belegondolunk, a tétlen szemlélõdés, álmodás a legméltóbb
emberi tevékenység. És a legolcsóbb is. Na és ilyenkor tart bennünket legkevésbé rabságában az idõ.
Agyonütni az idõt - ez ma a legfontosabb tennivaló.
Ha a wellness jellegû akcióprogramok után netán még maradna valamennyi agyonütésre
váró szabad idõnk, akkor mondjuk, elmehetünk egy moziba. Egy hosszú filmmel elég jól
agyonüthetjük az idõt. (Talán azért is olyan hosszúak mostanában a filmek, hogy ez mindig
jól sikerüljön.) De mivel nem azért megyünk oda, mert érdekesnek, izgalmasnak gondoljuk
megismerni mások elképzeléseit a világról, így ez valóban unalomûzés csupán. Ám
hatékony és veszélytelen unalomûzés, mert ebben az esetben - a filmek túlnyomó többségét
tekintve - bizonyos, hogy nem támadnak bennünk kérdések, gondolatok. Ha azonban a
film véletlenül mégis kérdéseket tesz föl (akár csak úgy általában), s nem engedi, hogy gondolattalanul menjünk tovább, máris megint ott tartunk, hogy nincs un. szabadidõ, oda a
ráérés, a gondtalanság. A jó válaszokra ugyanis nem létezik elegendõ idõ. Ha tisztességesen
akarunk megfelelni akár a legegyszerûbb kérdésre is, akkor nagyon könnyen eljuthatunk,
mondjuk, az ontológiáig, s attól fogva örökös, izgatott töprengéssé válik az életünk. És ha
több életünk lenne, épp ilyen lenne valamennyi. Különös, hogy akik nem tûnõdnek a világról, nem törik a fejüket jó kérdéseken és jó válaszokon, azoknak végtelennek, "agyonüthetetlennek" látszik a rendelkezésükre álló idõ. Akiknek pedig tényleg szükségük lenne rá,
mert tudnának vele mit kezdeni, azoknak meg soha nincs belõle elég.
A szabad idõ agyonütése egyébként sokak életében épp olyan óriási erõfeszítéssel történik,
mint a munkaidõ eltöltése, túlélése. Másképpen fogalmazva, épp annyira rosszul érzik
magukat szabadidejükben is, mint a munkahelyükön munkaidõben. Hiába nevezik wellness-programnak a szabadidõ-programokat, vagyis hiába tesznek egyenlõségjelet a könnyû, jó élet és a szabadidõ közé, ez is épp olyan izzadságszagú náluk, mint a robot. Sõt,
talán nagyobb munkával valósul meg egy-egy ilyen szabadon választott program, mint a kötelezõ. Ez azért fordulhat elõ, mert mind a kettõben a minden áron való teljesítés
erõfeszítése van jelen. Munkaidõben is, szabadidõben is teljesítünk. Munkaidõben a
munkaerõnk maximális kihasználtsága valósul meg, szabadidõben a "munkaerõnk tervszerû újratermelése". Megint csak megkérdezhetjük: miféle szabadidõrõl beszélünk tehát?
Vagy halálra unjuk, vagy halálra dolgozzuk magunkat munkaidõben és "szabadidõben" egyformán. Egyik sem igazán méltó idõtöltés.
Idõt nyer - ez is egy képtelen nyugati fogalom. Az egész nyugati kultúra erre a törekvésre
épül. Ha elõbb készülünk el valamivel, mint amennyi idõt szántunk rá, akkor idõt nyerünk.
Így érezzük, ezt valljuk, ezt mondjuk. Hát, rosszul mondjuk, mert nem nyerünk idõt, idõt
nem lehet nyerni. Ugyan honnan nyernénk?
Hogy semmivel sem érdemes sietni, azt keleten - még a mai keleten is - jól láthatja az
ember. Mert ha a többi nem siet, akkor te sem tudsz sietni. Sõt, még haladni is képtelenség. Például egy távolsági autóbuszjegyet megvenni, még a legjobb infrastruktúrájú indiai
városban, Delhiben is gyakran egy napba telik. És akkor még egyáltalán nem biztos, hogy
az a busz másnap tényleg ott lesz a megállóban, valóban elindul, és valóban akkor ér úti
céljához, amikorra ígérték. Éppen ezért Indiában jobb, ha az ember nem is gondol rá, hogy
mikor ér oda valahová. Az sem biztos, hogy odaér egyáltalán.
Elmesélek egy esetet, ami velem történt meg azon a tájon. Az eseményeknek un. történelmi, sõt történelem elõtti okai vannak. Az indiai szubkontinens úgy hatvanmillió évvel
ezelõtt nekiütközött az eurázsiai kontinensnek, és ez az ütközés - ami egyébként létrehozta a Himaláját -, még ma is tart. Az ütközéstõl még ma is gyûrõdnek és egyre magasabbak a
hegyek. Észak-Indiában évente egy egész centimétert is nõnek. Az örökös mozgás miatt
ezért lehetetlenség ott utakat építeni. Ha India a leggazdagabb állam lenne a világon, akkor
sem lenne érdemes jó utakat építenie, mert a hegy ledobja magáról az aszfaltot. Ráadásul a
monszun is idõnként mossa alóla a földet, hogy a hegy könnyebben megszabaduljon tõle.
Errefelé tehát bármikor megmozdulhat akár egy fél hegy, ami maga alá temetheti az utakat
vagy bármit, ami az útjába akad. Egy arra járó buszt tehát számtalan meglepetés érhet. Mint
ahogy engem is ért egyszer, egy kanyarban fölborult a buszunk. Senki sem lepõdött meg
különösebben, Indiában ez olykor - éppen a hegyek folytonos mozgása és a monszun miatt
-hozzá tartozik az utazáshoz. Nagy baj velünk sem történt, senki nem sérült meg, de hát az
összetört busz mégsem tudott tovább menni. Viszonylag gyorsan hoztak ugyan két elefántot, amelyekkel fölállították, de a busz nem indult el. Akkor odajött az egész falu és megtanácskozták, hogy mit kell tenni. Kinyitották a motorháztetõt és mindenki mondott valamit.
Közben kiszereltek alkatrészeket. Estére azt vettem észre, hogy a busz motorjából már semmi sincs. Mindenki elvitt valahová egy alkatrészt, amit másnap aztán visszahoztak és vissza
is raktak valahogy. De a busz mégsem indult el. Akkor még valamit kitaláltak, és megint
széthordták a buszt, közben hoztak a szomszéd faluból újabb segítõket, akiknek szintén
volt véleményük a dologról és akadt is náluk ilyen-olyan szerszám, ha netán kellene.
Dolgoztak egész nap, mi utasok pedig még egy éjszakát ott aludtunk a faluban. Ám harmadnapra végre elindult a busz. Fölszálltunk, elhelyezkedtünk, mintha misem történt volna,
mentünk tovább. Nem is történt valójában semmi fontos, mert hiszen mindenki odaért
ahová elindult, minden úgy lett, ahogy terveztük, csak éppen három nappal késõbb. Senki
nem vette zokon, mert senki nem sietett. Mindenki tudta, hogy megvárják, s akik vártak,
azok is tudták, hogy akinek fontos, az odaér.
Szóval, errefelé jobb, ha az ember nem tervezi, hogy mikor éri el az úti célját. Vagy tervezze,
de ne lepõdjön meg, ha nem ér oda "idejében". Azon a tájon bármikor történik is, idejében
történik minden. Ezért nem siet senki. És ha õk nem sietnek, akkor a te életed is lelassul
magától. Ez óriási megkönnyebbülést jelent. Teljesen mindegy, hogy itt vagyok még valahol, vagy már ott, ahová éppen igyekszem. Ez valami olyan szabadságérzetet ad, éppen az RIidõben olyan mérhetetlen gazdagságot, amitõl az ember megmámorosodik. Pillanatok alatt
megszédül ennek a gazdagságnak a birtokában, és ad absurdum odáig is eljuthat gondolatban, hogy azt mondja: ha úgyis mindegy, hogy itt vagyok-e vagy máshol, akkor minek is
menjek bárhová? A létezés relativitásának valami olyan tökéletes, kézzelfogható bizonyítékát adják az ilyen körülmények (és a hozzájuk tartozó természeti környezet), hogy
nem kezdesz el iparkodni céltudatosan sehová, hanem ott, ahol éppen vagy, ott igyekszel
teljes életet élni. Ilyesmire taníthatja, döbbentheti rá az embert egy felborult busz, vagy az
útra csúszott hegy, amelynek az "eltakarítása" hetekbe, sõt hónapokba is telhet. Szóval, itt
kénytelen vagy az idõ gazdagságában élni. Lelassulsz, lecsillapodsz, és ilyenkor egyszer
csak megjelenik az ember igazi természete, kiderül, hogy képesesek vagyunk a tûnõdésre.
Ebben a helyzetben végre magunkkal is találkozunk, ráadásul élvezni is tudjuk ezt a kapcsolatot. Nem túlzás arra a következtetésre jutni, hogy nincs szükségünk más élményre, nem
is olyan fontos nekünk semmiféle utazás.
Na most már csak az a kérdés, hogy hová vezet a tûnõdés. Valószínûleg sehová. De a
létezést vagy a létezésrõl tudható dolgokat, valamennyire mégiscsak megismerhetjük általa, vagy legalább a közelükbe juthatunk. És ez vonzó ígéret, ami megint csak csillapítja,
fékezi az embert. Ha ott maradok, ahol vagyok és erõsen elgondolkodom azon, amit látok,
talán megtudok valamit, amit eddig még nem tudtam. Arra biztat, bátorít, hogy maradjak a
fenekemen. Hihetetlenül kitágul a világ, ha az ember nem rohangál benne össze-vissza,
hanem épphogy egy helyben marad. Tudták ezt a régi Kelet bölcselõi is, egyikük így
fogalmazta meg ezt a különös, talán paradox élményt:
Lótusz szirmába hull a világ,
rizsszembõl nyílik a távolság.
Egyet lépsz: a végtelenben jársz,
tízezret lépsz: csak egy helyben állsz.
Ezek szerint elmondható, hogy a lelassult idõben megváltozik az életminõség. Ha pedig így van, akkor talán az energiák is másként mûködhetnek. Lehet, hogy ezért elegendõ az a néhány száraz kóró egy több mázsás jak életben tartásához a Himalájában?
Ez valóban így van, fiziológiailag is igazolható. Legalább is az emberi szervezet képes anyagivá alakítani nem kézzel fogható, megragadható anyagi "dolgokat". A tibeti szerzetes
remeték például olykor nem is táplálkoznak. Mintha teljességgel valamiféle szellemibõl
élnének. Különös dolgokat mûvelnek a szervezetükkel, ilyenkor szokták emlegetni például
a hõfejlesztési gyakorlatot, a tumót is. A jelenlegi dalai láma közvetítésével még az 1970-es
években végeztek kísérleteket ezekrõl a jelenségekrõl a Harvard Egyetem kutatói. Õk is igazolták különös eredményeiket, pedig eleinte alig hittek a szemüknek. Ha valaki nem tudná:
a tibeti szerzetesek 10 Celsius fokkal megemelték a testük hõmérsékletét (47 fokra!),
miközben odakint fagypont alatt volt a hõmérséklet. Az amerikai dokik minden szóba jöhetõ
testnyílásban lázmérõvel mérték a gyakorlók testhõmérsékletét. Mindenütt ugyanazt az eredményt kapták. Feltételezik, hogy a remeték a szervezet barna zsír tartalékait égették el
ilyenkor, ám azt máig nem tudják, hogy az ebbõl keletkezõ magas láz miért nem okozott
semmiféle kárt. "Normális" esetben már a kevéssel 4o fok fölötti testhõmérséklet is végzetes
lehet. Na és, honnan van ennyi barna zsír-tartalékuk a remetéknek? Honnan, mibõl tudják
gyakran és tartósan elõállítani ezt a hõmérsékletet?
Hasonló kérdés a jak "mûködése" is. Tudomásom szerint, õket még senki sem vizsgálta, így
aztán valóban nagy titok, hogy a több mázsás óriás állat, hogyan is éri be azzal a néhány szál
száraz kóróval, ami a tibeti hegyek közt 5000 méteres magasságban még megterem. Mert más
tápláléka ott nemigen akad. Mégis él, az a kevés növény táplálja hatalmas szervezetét. Vagy
ki tudja? Talán õ is szellemi energiákat alakít át anyagivá. Végül is ráér. Amikor az emberek
nem gyötrik, piszkálják, lehet, hogy szellemi életet él. Összpontosítással állít elõ energiát.
Erre még senki nem cáfolt rá igazán. Én sem merném sem állítani, sem cáfolni. Tûnõdni viszont ezen is érdemes, izgalmas dolog.
Veled is történtek megmagyarázhatatlan dolgok?
Valójában egyetlen konkrét eset történt velem eddigi életemben, amire kerestem, de nem találtam a magyarázatot. Ez azonban olyan hihetetlen, hogy el se merem mondani. Nem
vagyok misztikus semmilyen értelemben, sõt, ha jól megnézem magam, még vallásos sem.
Persze, többfelé találtam rokonszenves bölcseleti megállapításokat különbözõ vallásokban,
de egyiknek a rendszere sem határozza meg egészen a világlátásomat. Lehet, hogy én csak
tûnõdõ vagyok. Misztikus kapcsolatom semmivel sincsen. Ha lenne, már biztosan régen
magyarázatot találtam volna a következõ furcsa esetre, ami Pekingben történt meg velem.
Jó tíz éve, egy osztályon felüli szálloda 17. emeleti szobájában laktam. Ebben a magasságban nem volt már egyetlen egy szomszédos épület sem a környéken. Az ablakot épp csak
résnyire hagytam nyitva, s a nagy meleget állandó hideg vizes zuhanyozásokkal próbáltam
elviselhetõbbé tenni. A hõséget leszámítva egészen jól éreztem magam, nagyszerû szálloda volt, se rovar, se más élõsködõk nem tûntek föl sehol, minden tiszta, rendezett volt.
Baleset nem érhetett. Egy este az ágyam szélén üldögélve írogattam, a másnapi munkámra készültem. Azt hittem, hogy a hajamból csöpög a zuhanyozás után a víz, ezért folyton
törölgettem a homlokomat a kezemmel, amit oda se figyelve a nadrágomba töröltem.
Egyszer csak azt látom, hogy a nadrágom csupa vér. Teljesen megrémültem, felugrottam és
berohantam a fürdõszobába megnézni, hogy mi az ördög ez. Hatalmas vágást láttam a
homlokomon a tükörben. Egy ipszilon alakú nyílásból bugyogott a vér. De annyi vér, hogy
jutott belõle mindenhová. Az egész szobát, fürdõszobát eláztattam. Nyomkodtam rá a vizes
törölközõt, de semmit sem csillapodott. Mint egy forrásból, úgy buzgott a vér a sebbõl.
Aztán egyszer csak elállt, és maradt a homlokomon egy szép ipszilon alakú varrat.
Mellesleg, fordítva ugyan, de ez az ember jelentésû kínai írásjegy. (Máig nem gondolom,
hogy ez jelenthetett valamit abban a helyzetben.) A tibetológussal megtörténhet, hogy egy
kínai véletlenül megharagszik rá, mert azt hiszi, hogy a rosszat jött keresni Kínába, a
szegény tibetiek elnyomóinak készül szemrehányást tenni, de még sohasem hallottam
ilyet. És elvben a másik oldalról is érheti az embert meglepetés, nem értvén esetleg, hogy:
mit barátkozik egy tibetológus a kínaiakkal? Az ember tehát megsérülhet egy efféle
elképzelt konfliktusból adódóan is, de nem a tizenhetedik emeleten, teljesen egyedül, egy
csukott ablaknál írogatva. Vagy ráeshet egy rovar, egy skorpió valamelyik rosszabb szállodában. Szóval, minden megtörténhet elvben, de ez nem olyan szálloda és nem olyan
helyzet volt.
Ebbõl tehát nem lehetett megmagyarázni a történteket, ám ez akkor nem is nagyon
érdekelt. Az ipszilon alakú seb tehát még egy kis ideig vérzett, aztán szépen becsukódott és
maradt a helyén egy rendes forradás. Megnyugodtam, lefeküdtem, elaludtam. Másnap
reggel persze még mindig ott volt a seb. Mindenki kérdezgette is napokig, hogy mi az. Mivel
én is kerékpárral közlekedtem a városban, így hát azt mondtam, hogy bicikli baleset történt
velem. Belecsapódott egy ág az arcomba. Elhitték, aztán hagytuk az egészet, el is felejtettük. De engem csak piszkált a dolog. Amikor hazajöttem, szóltam egy belgyógyász barátomnak, hogy csináljunk vérvizsgálatot, hátha valamit megtudunk. (Mást nemigen csinálhattunk.) Kína-szindrómának neveztük el a dolgot, elég sokat töprengtünk tehetetlenül.
Aztán elkészült a vérkép, de nem derült ki belõle a világon semmi. Késõbb elmeséltem
Szerb Klárinak - Szerb Antal özvegyének - is, akinek a fia, Szerb János szintén tibetológus
volt. Miután végighallgatta a történetemet, és ez már aztán végképp hihetetlen, a következõt
mesélte el. Õ ugyanaznap éjjel, amikor ez velem történt, arra ébredt álmából, hogy a combján nyílt egy seb, egy ipszilon alakú seb, amibõl dõlt a vér. Aztán egyszercsak elállt a vérzés,
a seb becsukódott és begyógyult. A Klárival egyébként egyáltalán nem volt szoros a kapcsolatunk. A fia alapítványát vezette az egyik közös barátunk, és ennek az ügyében kerestem fel olykor. Tehát egyáltalán nem mondható, hogy valami közös, elmélyült és misztikus kapcsolatban álltunk volna, ami mondjuk, magyarázatul szolgálhatott volna minderre. Végül félretettük a dolgot, mondván, vagy kinevetjük magunkat vagy belebolondulunk, ha túl sokat töprengünk rajta. Se nála, se nálam nem volt semmiféle következménye RIvagy folytatása a dolognak.
Ez is valahogy köthetõ az idõhöz, különös egyidejûsége a két esetnek mindenképpen
figyelemre méltó. De sokkal konkrétabb kérdés az, hogy miféle fizikai lehetetlenség ennyi
vért veszíteni minden következmény nélkül. Sokkal kevesebb vérveszteségtõl is elájul az ember, és napokig gyengélkedik utána. Csak a tükörben hosszú percekig néztem hogyan
bugyog a sebembõl a vér. A szállodások másnap teljesen elképedtek, amikor megmutattam
nekik a szobát és a fürdõszobát. Egy ideig tanakodtak, hogy hívják-e a rendõrséget, de mivel
senki nem halt meg, sõt én sem panaszosként vagy kárvallottként meséltem el nekik a
történetemet, inkább szépen kitakarították a "helyszint". Attól fogva azonban egy kicsit
furcsán néztek rám. Ahogy most te is.
Az ember szellemi és fizikai létezése, ugye, egészen különleges csodákat produkál néha. A legfontosabb dolgok megmagyarázhatatlanok. De valójában nem is a megmagyarázhatatlanok
gyanúsak nekem, hanem a megmagyarázhatók. Mert azokkal valami soha nincs egészen rendben. Vagy rosszul magyarázzuk, konkréttá tesszük a dolgokat (holott közülük nagyon kevés
ragadható meg egyértelmûen, határozottan), vagy nem is léteznek ezek a dolgok egyáltalán, és
kitalálunk helyettük valami mást. Valami megmagyarázhatót, megragadhatót. De ebben a
pekingi esetben még a legnagyobb fantáziálással sem tudtam semmit kitalálni. Se jó, se rossz
magyarázatot, se valamilyen "csúsztatást". Maradt azóta is a teljes homály.
Ami azért jó, mert így nincs vele semmi tennivaló. Legfeljebb tûnõdni lehet ezen is, mint
annyi minden máson. És egyelõre biztonságosan, mert nincs hozzá túl sok szabadidõ. Ha
lenne, akkor máris életveszélyessé válna az efféle tûnõdés. Akkor az emberek ennél egyszerûbb történeteken is addig törnék a fejüket, amíg be nem csavarodnának teljesen.
Valószínûleg én is erre a sorsra jutnék.
Az elmondottak alapján kicsit finomítanám a ráérõ idõ fogalmát, szabadon eltöltött idõre. Mit is tehetnénk benne és vele? Te például mit teszel?
Amikor az ember magával van elfoglalva, akkor helyes célra fordítja az idõt. De sokkal jobb,
ha ez nem az un. ráérés idejében történik, a fölöslegessé vált, a munka után megmaradó
idõben, hanem erre kellene áldoznunk a legtöbbet. Ez kellene, hogy a legfontosabb, legfõbb
tevékenységünk legyen. Ha valaki ráér, az manapság leginkább azt jelenti, hogy unatkozik.
Nem dolgozik, nem létfenntartó munkával, nem a kötelességei teljesítésével, nem az elvárt
feladatok megoldásával van elfoglalva. Ezt nevezi a köznyelv ráérésnek. Én úgy gondolom,
hogy éppen fordítva kellene berendezkednünk. Arra kellene ráérnünk, hogy a magunkra
fordított idõn kívül legyen idõnk megteremteni az életünk feltételeit. Ilyenkor a munkára, a
pénzkeresésre érnénk rá "szabadidõnkben". Az összes többi idõnkben pedig, amikor erre
nem érünk rá, magunkkal lehetnénk és elheverhetnénk szépen.
Ebben a kötelességektõl mentes idõben nem kellene koncentrálnunk; nem kellene
összeszedettnek lennünk; nem kellene az elvárásoknak megfelelõen öltözködnünk,
viselkednünk; egyáltalán nem kellene semminek sem megfelelnünk. Tökéletesen magunk
lehetnénk - a legtermészetesebb állapotunkban. De hát ez túl szép, egészen idilli lenne.
Olyan idilli, mint az állatok élete. Mert õk tudják ezt, csak akkor "dolgoznak" a létfenntartásukért, amikor szükséges. A mi alkotó, teremtõ munkálkodásunk, dolgozásunk egyáltalán
nem emlékeztet a természeti lények életvezetésére. A munkát az emberen kívül minden természeti lény minimál-programban végzi. A természetben létezõk csak az elég fogalmát
ismerik, a sok fogalmát nem. Nem csinálnak az elégnél többet semmibõl.
Amikor nem halmozok fel, nem gyûjtök, nem gyarapítok az elegendõn túl semmit (beleértve
a szellemi kincsek halmozását is), akkor vagyok tehát emberként is természeti lény. Ez lenne
az alapállapot, ez lenne az ember természetes állapota, nem pedig a teremtõ, az alkotó
tevékenység. A teremtõ isten azonban teremtõ embert teremtett. Valamiért elvette tõle a természeti lény természettel való természetes viszonyát, és ezzel a rögeszmés alkotó-teremtõ
programmal belekényszerítette a mûkörnyezet örökös építésébe. Erre nem szabadna több
idõt fordítnia, mint amennyit biztonsága és kényelme megteremtése igényelne, ám mára
mégis egy csúcsra járatott, óriási ipari civilizációs infrastruktúrát hozott létre, amelynek minden terhét minden pillanatban cipeli a hátán. Örökös erõfeszítéssel tartja fönn a mûködését,
és ezzel egyidejûleg folyamatos tökéletesítésén fáradozik, abban a hitben, hogy ezáltal még
biztonságosabbá és még kényelmesebbé teszi az életét. Valójában azonban az ipari civilizációs környezet és az attól való függés teljes egészében megszünteti az embernek mint természeti lénynek a létfeltételeit, s a természettel együtt, önmaga természetes szellemi
létezésének a feltételeit is. Mert hiszen minden szellemi erejével az infrastruktúra
mûködésére figyel, miközben magáról már nem is vesz tudomást. Nincs rá ideje. Így hát
nem is találkozik magával. Úgy hal meg, hogy azt sem tudja, kinek az életét élte. Egy természeti lény életét kellett volna élnie, ám ehelyett egy teremtõprogram szolgálatában
töltötte élete minden percét.
Ha ebben a rabságban mégis lenne szabad vagy ráérõ idõnk, akkor annak óráiban talán
néha vissza kellene álmodnunk azt a természeti lényt, ami valaha volt az ember. Mert az
elméjével már úgysem lenne képes újrateremteni vagy rekonstruálni azt, de megálmodni
talán még lehetséges. Ebben nincs semmi misztika vagy költõiség, csupán arra gondolok,
hogy öntudatlanul, az elme spekulációja, erõfeszítése nélkül, talán könnyebben fel tudjuk
ismerni természetes állapotainkat. Én például, és most következne végre a kérdésedre a
válasz, egészen könnyen és gyorsan el tudom felejteni a mai civilizációnkban kötelezõen
vállalt szerepeimet.
Rövid idõre is kiszakadva a városi tevékenységbõl, szinte azonnal visszazuhanok a tétlen
létezésbe, és valamilyen fûszál vagy bokorszerû életet kezdek élni. Tökéletesen elfelejtem
a rutinnal gyakorolt gesztusokat is. Egyszerûen megfeledkezem róluk, mintha sohasem lettek volna birtokomban. Ha így elheverek valahol egy faluban, vagy egy távolabbi tájon
hosszabb ideig nem találkozom emberekkel, akkor például elfelejtek köszönni. Nem
tudom, hogy mit kell mondani egy találkozáskor. Zavarban vagyok, és óriási feladat szalonképesnek, udvariasnak lennem. Nem mintha nem akarnék megfelelni, de hát ilyenkor
nem tudok kommunikálni. Elfelejtem a nyelveket is, ha hazatérek, és ránézek egy-egy
helynévre, elakadok, mert nem tudom mit jelent, mit is kezdjek vele. Amikor pedig ezek
után betévedek egy munkahelyre, és mondjuk, a liftben mondani kell valamit az ott álldogáló ismerõs arcoknak, ami különben is nagyon nehéz (mégha olajozottan él is az
ember liftezõ közösségekben), akkor vagyok igazán elveszett. A korábbi növényi állapotomból váratlanul bekerülni egy liftbe és ott megszólalni, hát ebbe mindannyiszor belehalok. Ezek a szenvedésekkel teli tapasztalatok arra tanítottak tehát, arra utalnak, hogy
úgy látszik, az emberben megvan a képesség elfelejteni az összes emberi leleményt, az
eszközök használatát. Ez lenne számomra az igazi visszatérés az ember elõtti természetihez, ami engem felettébb érdekel, olyannyira, hogy szeretnék ebben az állapotban minél
többször és hosszabban létezni. Ezt tenném meg tehát minél többször, ezt a nagy utazást
az un. ráérõ idõmben, ha tehetném. Ha én dönthetnék a létezésem mikéntje felõl, akkor
talán azt is vállalnám, hogy egész életemben most már maradjak csak fûszál vagy bodzabokor. De hát senki sem dönthet ilyesmirõl. Nincs birtokunkban a döntés lehetõsége, és
fõleg nincs az a lehetõség, hogy ki-be járjunk a különbözõ létezési formák között.
Soha, még az életünk kezdeti éveiben sem dönthetünk efelõl?
Nem. A közösségek szóban és írásban létrejött szabályzata az emberi világban elõírja a
tevékenységet. Nem vonhatod ki magad belõle, mert nem tudsz megmaradni, nem tudod
fenntartani magad. Még egy korty vizet, egy szem gyümölcsöt sem találsz könnyen, hogy
azzal táplálkozz. A földgolyó mai állapotai nem teszik ezt lehetõvé. Nincs olyan természeti
környezet, ami természetesen létrehozná a létfenntartásodhoz szükséges élelmet. Ahogy
ez valaha volt. Ha valahol megterem valami magától, azt biztos, hogy leszedi valaki és még
az erdei gyümölcsökkel is könnyebben találkozunk a piacokon, mint a saját környezetükben. Valaki megdolgozik azért, hogy ott legyenek, te meg dolgozz meg azért, hogy õt megfizethesd.
Akciószerûen talán teremthetünk olykor ilyen életet, de kiszakadni az egész emberi civi-RIlizációból nem lehetséges, még évi rendes szabadságunk idejére sem. Technikailag nem
oldható meg. Nekem talán szerencsém van, hogy ez egyszer-egyszer mégis megtörténik
velem, amikor hosszabb ideig nem találkozom emberekkel. De amikor épp erre vágyom,
akkor szinte sohasem sikerül. És mi történik veled ilyenkor?
Tulajdonképpen semmi. Azt hiszem magamról, hogy én tudom, milyen egy fûszál élete.
Helyhez kötött életet él, szemben a többi, ahogy a buddhizmus fogalmazza, érzõ lénnyel,
amelyek örökké változtatják a helyüket. Egy néma érzõ lény, amelyik nem mozdul, és nem
sokat töpreng azon, hogy miért ilyen a sorsa, elfogad mindent. Elfogadja az idõjárás változásait, a ráhajtó traktorabroncsot, az õt felfaló állatot. Ha lelegeli a birka, vagy eltaposta az
ember, ha tud, kihajt újra. A gyökereiben tovább él, megmarad, nem siratja a létezését, a
hajtásait. Tulajdonképpen roppant méltóságteljes létezés ez. Éli a rászabott, nagyon szûk
kereteken belüli életét. Nem is vágyik többre, tud a képességei, a lehetõségei határairól.
Olyankor én is így élek. Valaha nagyon sok idõt töltöttem falun. Ha napokig nem mentem ki
a házból, akkor már attól is elszoktam, hogy a vegyesboltig elmenjek. Reszkettem attól, hogy
a növényitõl teljesen eltérõ (vagyis kommunikatívabb) szerepekben érintkezzek az
emberekkel. Kiszolgáltatottnak éreztem magam közöttük, tudtam, hogy ügyetlenül viselkednék ilyen helyzetekben. Nem akartam megmutatni nekik, hogy ilyen is vagyok néha. Inkább
napokig nem mentem el kenyérért, nem kockáztattam az érintkezés kellemetlenségét, ami
persze belõlem fakadt, miattam volt. Szóval, mint a fû, úgy éltem ezekben a napokban akkor.
Ha jött rám esõ, jött, ha nem, nem. De megéltem valahogy, megmaradtam, néhány napig ez
lehetséges volt.
Keleten sem a vallást, sem a mûvészetet, sem a tudományt, de még a köznapi életet sem
lehet elválasztani egymástól. Ott mindez együtt létezik. Ami vallás, az irodalom is, hétköznapi gyakorlat és gondolkodási, világlátási mód is. Az emberi élet minden mozzanatában
minden jelen van. A Távol-Kelet bölcselõi azt mondják erre, hogy ez az állapot a tûnõdõ,
szakszerûbben a meditatív életmód. Ki tudja? Az feltétlenül igaz, hogy a természettõl, a
benne lakozó istenségektõl és a saját gondolataiktól átszellemülten, sõt a hozzájuk fûzõdõ
érzéseiktõl is fûtötten élve a leghétköznapibb pillanatokban is, nagyszerû, emelkedett
dolog lehet. Ezt mi már nem ismerhetjük, vagy csak alig. Mi már az átszellemült, lázas
állapotainkat is akciószerûen teremtjük meg, akciószerûen éljük. Mesterségesen teremtett
helyzetekben gyakoroljuk a vallásainkat, tûnõdünk vagy meditálunk. Ez sem rossz persze,
de nem életmód és fõleg nem mindennapi, hétköznapi. Én például éppen ezért sohasem
meditáltam, nem jógáztam. Az általam olvasott és ehhez ajánlott technikák mögött mindig
az emberi spekulációt véltem felfedezni. Úgy gondolom, hogy az elme tompított, de az
érzékek kitágított mûködésében zavart okozhat a technikák, a segédszerek, és fõleg az
egyre gyakrabban hozzájuk tartozó serkentõszerek alkalmazása. Ezt a csendesen tûnõdõ,
meditatív létezést az embernek is épp olyan tudattalanul kellene gyakorolnia, ahogy a rajta
kívül létezõ összes más természeti lény teszi. Ha valami technikai trükkel hozza létre ezt
az állapotot, akkor már nem errõl van szó. Arról már nem is beszélve, hogy ennek a
mesterségesen, erõfeszítéssel létrehozott állapotnak a késõbbi fenntartása is csakis hasonlóan történhet. Mesterségesen és erõfeszítéssel. Az egész hamissá válik, még akkor is, ha
Keleten is így csinálják. Pedig valószínû, hogy jól csinálják, vagy legalább is valószínû,
hogy amikor az ember magától már nem képes belezuhanni a természeti létezés formáiba,
az "átszellemülésnek" ez az egyetlen lehetséges útja manapság. Hogy nincs is egészen
rendben vele minden, arra utal az is, hogy se Nyugaton, se Keleten nem lehetséges egy
rendes mestert találni hozzá. Se jógaoktatót, se egy (nyugati nyelven fogalmazva) átlagos
pszichológust. A régi, ösztönösebben gyakorolható (keleti) technikákat elfelejtettük már,
az újabbakat (a nyugatiakat) pedig még nem találtuk ki egészen. Így aztán az ember élete
nagyon anyagivá vált, szinte teljességében nélkülözi a szellemit, a szellemivel természetesen emelt életformát.
Kelet ma már jó fél évszázada a Nyugat életét éli. Ezért, amikor Keletrõl beszélünk, mindig a
régi Keletre kell gondolnunk. Ma már ez nem létezik, sõt tragikusabban nem létezik, mint
nyugaton. Azért tragikusabban, mert nagyon hirtelen veszett el. Nyugaton utoljára Platónnál
létezett, amikor még az ember állítólag képes volt ilyesmire, képes volt természeti lényként,
a természetihez igazodva élni. Azóta szép lassan, de egy hosszú folyamat eredményeképpen annyi anyagi rakódott a lélekre, hogy ma már dermedt sötétségben, mozdulatlanság
ban él. Nehéz ebbõl kimozdulnia, ezen nem segítenek a minden más egyebet tökéletesen
szolgáló gépeink. De legyünk õszinték, a Nyugat meg is dolgozott ezért. Két és fél évezred
szorgalmas munkájával sikerült elérnie, hogy így éljünk a fölgolyónak ezen a felén. Kelet
valóban hirtelen, "import áruként" kapta mindezt a Nyugattól. Egészen a 19. század végéig,
a 20. század legelejéig, õk azért a korábbi ötezer évben gyakorolt és jól bevált életüket
élték, a szellemi és az anyagi világban egyaránt. Aztán hirtelen megjelent nyugatról ez az
új üdvtechnikának nevezett ipari civilizációs infrastruktúra és gondolkodásmód, a hozzátartozó életvezetési gyakorlattal, ami egy pillanat alatt elvette tõlük azt, ami ötezer évig a
sajátjuk volt.
Még olykor föllel az ember falvakat és kolostorokat a mai keleti világban, amelyek
emlékeztetnek a régi Kelet életére, de ezek is többnyire már csak díszletek. Azok az
emberek, akik ott élnek, nem boldogok, és ha néha mégis elégedettnek érzik magukat, már
nem úgy, ahogy régebben voltak azok.
Huszonöt évvel ezelõtt, amikor talán elõször jártam Nepálban, azt mondták a mi
szemünkben legszegényebbnek látszó faluban is, hogy közöttük nincs szegény ember.
Mindenkinek mindene megvan. Ma már ilyen falut se Nepálban, se Tibetben nem találsz. Már
mindenhol láttak turistát, akinek a nyakában egy egész életnyi munkájuk értéke ott lógott, s
a tévémûsorokból jól el tudták képzelni, mi mindenük van még otthon. Parabola antennák
már a tibeti házak tetején is vannak. Már õk is elhiszik, hogy amitõl a nyugati embert boldognak látják, az majd õket is boldogabbá teszi. A sokra való törekvéssel fertõzõdtek meg.
Elfelejtették az elég fogalmát.
Milyen helyeken sikerült már létezned, ahogy te mondod, természeti lényként, még ha rövidebb idõre is?
Ilyen hely több is volt a Himalájában és volt egy Somogyacsán, ahol jó tíz évig volt egy kis
házunk a falu szélén. Ott gyönyörû nyarakat töltöttünk a feleségemmel és a kicsi lányainkkal.
Ha napokig nem mutatkoztunk a faluban, akkor sem jöttek be hozzánk. De mi sem zavartuk
egymást. A lányok mindig találtak maguknak egy-egy virágot, bogarat vagy bármit, amivel
elfoglalták magukat. Az érintkezéseink is egyszerûek voltak és könnyedek. Nem volt bennük
semmi szándék, akarás, cél. Nem volt nevelés, oktatás, útmutatás. Én ott - ilyen körülmények
között - tökéletesen az udvar egyik fûszálává vagy bodzabokrává tudtam változni. Nem kellett semmit sem tenni érte.
A Himalájában meg azért sikerült, mert ritkán lakott terület. Ott lehet igazán azt érezni, hogy
az ember nélkül is jól meglenne a világ. Egyáltalán nem hiányzik sem a tájból, sem a te életedbõl. És te is szívesebben érzed ott magad bármi másnak, kõnek, fûszálnak. Ezeket nem
nevezném sem misztikus, sem spirituális élményeknek, egyszerûen csak jó érzés, na végre
magam vagyok, talán most tényleg az vagyok, aki vagyok! De hogy ki vagyok valójában, hát
azt sajnos még nem sikerült megtudnom. Nem volt rá elég idõm. Nem tudom, mennyit kellene magunkkal lennünk ahhoz, hogy jól megismerje magát az ember.
Úgy is mondhatnám, hogy alkalmi ismerõsöd vagy magadnak?
Valóban alkalmi kapcsolatban élünk magunkkal. Ha nem csak alkalmi viszonyban élnénk,
hanem már tudatos életünk elején kezdenénk sejteni, hogy kik is vagyunk, kivel kellene
tartós, jó viszonyt teremtenünk, akkor mindjárt azt is tudnánk, hogy mi lenne a nekünk legmegfelelõbb, leginkább testhezálló foglalkozás, életmód a késõbbiekben, amely akár a
nyugati világ sûrûjében is tartós nyugalmat, boldogulást ígér. Mert most ugye (ha éppen
nincs valamilyen gyerekkorunkban megmutatkozó kiemelkedõ képességünk, tehetségünk
valamihez), csak azt vesszük számba felnõtt életünk kezdetén, hogy mi a választék a kön-RInyû és gyors boldoguláshoz. Tehát nem magunkhoz képest vizsgálódunk, hanem azt nézzük, hogy mit lehet kapni gyorsan és olcsón, milyen foglalkozást, képzést, ami a jövõre
nézve kecsegtetõ haszonnal jár. Nem magunkat nézzük, mert magunkat nem ismerjük.
Legfeljebb addig jutunk el az önvizsgálatban, hogy mi az ami nem vagyunk, mi nem lehet belõlünk valamilyen szembetûnõ hiányosságunk miatt. De hogy egyébként mi van bennünk, annak felfedezésére nincs idõ. Na most könnyen lehet, hogy én egy nagyon boldog
pék lennék mondjuk, és nem egy fáradt orientalista, ha idõben és elég gyakran találkoztam volna magammal, és fölismertem volna magamban az arra a munkára való hajlamot.
Terhes feladatok hosszú sorát végezvén naphosszat vagy egy életen át, elfárad az agyonhajszolt orvos, a gyári munkás és az orientalista is. Ezen a ponton pedig már teljesen mindegy, hogy ki miben fáradt el. Pékként vagy kertészként esetleg sohasem éreztem volna
tehernek a munkát és lehet, hogy soha nem éreztem volna értelmetlen fáradtságot sem.
Hát én csak eddig jutottam el a magammal való találkozásaim során. Annak meg most már
nem is lenne értelme, hogy azt firtassam, péknek vagy esetleg valami másnak kellett-e
volna lennem. Ennek tizenévesen kell kiderülnie. Akkor kellene, hogy mindannyian annyi
idõt töltsünk magunkkal, hogy késõbb aztán ne juthassanak ilyen kellemetlen dolgok az
eszünkbe.
Nálunk a tudásátadásnak és a megmérettetésnek az a lényege, hogy ki mennyit, milyen minõségben és milyen rövid idõ alatt tudott beszippantani.
Ez az amit nemtudásnak nevez a távol-keleti bölcselet. A tudás az, hogy tudom: az így megszerzett ismeretek, értéktelen ismeretek. A boldogulás, az elégedettség szempontjából
hasznosíthatatlan és értelmezhetetlen, hogy mekkora halmazú ismerettel bírok a (fõként
anyaginak tekintett) világról.
Akkor most mosolyogva vagy keseregve gondolsz arra, hogy orientalistaként hasznave-hetetlen ismeretekkel bíbelõdsz nap mint nap?
Egyrészt mosolygok magamon, mert meg akartam ismerni a világban dolgozó rendet, a
szabályt, hogy ahhoz igazodva majd könnyebben éljek, s látom már, ez nem sikerült. Még
az ennél egyszerûbb házi feladatainkat sem mindig tudjuk tökéletesen megoldani, a legegyszerûbb ontológiai kérdésekre is több mint egy helyes válasz létezik. Már ez is elég
ahhoz, hogy elbizonytalanodjunk, föladjunk egy programot és a rögtönzést válasszuk.
Nem sikerült tehát felismernem a rendet, hogy annak szellemében valósítsam meg az
életemet, de hát ez nem keseríthet el. Szép volt a szándék, a kísérlet, de csak mosolyt
érdemel az eredmény. Mint legtöbbünk életében. Viszont tudom már, hogy ez Kelet bölcselõinek sem sikerült igazán, õk is kísérletet végeztek csupán. Örökös homályban
tapogatózunk, ez a sorsunk, nem juthatunk közelebb a boldogulás kérdésének ontológiai
megválaszolásához. Ehhez a felismeréshez azonban társul más is: fõhajtás a megismerhetetlen rend elõtt, és valamiféle szánalom az ember kicsinysége fölött. Ez egyáltalán nem
bántja a méltóságomat. Sohasem hittem magamról, hogy én majd fölfedek valami fölfedhetetlent. Ma már a keleti bölcselet sem törekszik erre (valójában nincs is mai keleti bölcselet), inkább a mai nyugati törekvések, iparkodás fékezésével, csillapításával törõdnek azok,
akik birtokában vannak a régi tanításoknak. Belátták, hogy többet nem tehetnek. Tehát a
nemcselekvés buddhista programja például kudarcot vallott, most a minimális cselekvésen,
a fékezett, a csillapított minimál-programon törik a fejüket. Nagyon áldásos és fontos dolog
ez. Itt még talán valami eredményt is el lehet érni.
Összefoglalva tehát keserûséget egyáltalán nem okoz, hogy orientalistaként megismerkedtem
a régi Kelet világlátásával, az azokban a kultúrákban valaha élõk életvezetési gyakorlatával.
Viszont gyakran okoz örömöt az, amikor errõl mesélek itt-ott, és látom, hogy néhányan, akik
érdeklõdnek iránta, sikerrel alkalmazzák életükben a "keleti gondolatokat" mint a csillapítás
eszközeit. Ilyenkor végre egy kicsit pék vagyok, és látom, hogy ízlik a zsemlém.
Kelet világlátásában egyébként az iméntin kívül rejlik még egy fontos tanítás. Az, hogy az
egész létezõ világban az egyetlen valóság az idõ. Minden, ami az idõn kívül létezik az õ
játékszere csupán. Minden, de minden, azért van a világon, hogy az idõ, a legfõbb létezõ,
megmutatkozhasson benne. A buddhizmus bölcseletének axiómája: a változás. Mi okozzaa változást, mi a mozgató? Ez az örök kérdés. Amíg az anyagi világban keressük az egymással fizikai kontaktusban lévõ anyagi részek viszonyát, addig megnyugtató választ nem
kapunk erre. Csak akkor kaphatunk, ha kilépünk ebbõl a körbõl. És akkor máris ott
találjuk az idõt. Tehát az egész teremtett vagy nem teremtett világ azért létezik csupán, és
azért változik örökké, azért van születés és azért van halál, hogy az idõ megmutatkozhasson, megmutathassa magát, hogy azt mondhassa mindenben: itt vagyok. Az úgynevezett
ráérõ idõrõl is hasznos dolog beszélgetni, de az idõnek ez a fajta felvetése, vizsgálata izgalmasabb, sõt egyenesen borzongató.
Azért borzongató, mert ebbõl derül ki számomra, hogy az élet fõ rendezõje a halál. Tehát,
a szerint élek, hogy mit gondolok a halálról, és milyen viszonyban vagyok vele. A halál
minden kultúrában a legfontosabb szereplõ, sõt fõszereplõ. Az élet mellékszereplõ
csupán. Visszafelé, a ránk szabott idõ vége felõl a halál rendezi mindennapjaink perceit.
És itt dõl el, hogy mire érek rá az életemben, és mire nem. A "ráérõ idõt" a halálfogalom és
a halálhoz való viszonyom szerint állapítom meg. Ha mondjuk, vallásosan gondolkodom,
és a halállal az erényt állítom szembe, vagyis azt mondom, úgy kell élnem, hogy a halál
tisztán találjon, bármikor jön is értem, akkor úgy is élek, úgy kelek fel reggel, úgy fekszem
le este. Az életem minden pillanatát e szerint szervezem. Ha nem vallásosan, hanem profán
módon gondolkodom, akkor viszont a halállal az örömöket állítom szembe, és úgy élek,
hogy bármikor jön is, minden pillanatban jóllakottan találjon. Ne sajnáljak semmit sem itt
hagyni, bármikor teli zsákkal induljak, ha indulni kell. Ez is meghatározza tehát életem
minden pillanatát. Mindkét esetben oppozícióban állok a halállal, sõt elégtételt is akarok
venni az elmúlásért. Létezik egy harmadik felfogás is, amelyik a halált nem tekinti
fenyegetésnek, mint az elõzõ két elgondolás, hanem azt mondja, lehet, hogy nincs is halál, RIvagy ha van, majd reinkarnálódom, újra születek, "túlélem" a halált. Ha tudnánk így gondolkodni, máris egy kicsit könnyebben élnénk. Az ehhez a felfogáshoz tartozó életvezetési
gyakorlatban ugyanis nincs semmi erõfeszítés. Bármikor jöhet az elmúlás, vele szemben
nincs tennivalóm, nem kell életmûvet építenem. Mindkét elõzõ esetben viszont erõfeszítés
van: az élet kötelezõ gyakorlatok hosszú sora. Az egyik azt írja elõ nekem, hogy minden pillanatban erényes legyek, a másik azt, hogy minden pillanatban kötelezõ valamilyen
"örömteli" hasznot, gyarapodást, sikert elkönyvelnem. Ez mind nagyon sok fáradsággal jár,
és ezt mind a halállal szemben kell vállalnom. Míg a harmadik esetben egyáltalán nem kell
ilyen erõfeszítéseket tennem, csak vagyok, amíg vagyok. Amíg ki nem derül, hogy te halál,
tényleg vagy-e. Sõt, még abban is bízhatok, hogy kiderülhet, utánad még kellemesebbek
lesznek az új testetöltéseim, mint az eddigiek, melyek között talán éppen ez a mostani a
legrosszabb. Tiszta haszon lehet tehát a mai testemtõl megszabadulni. Egyes (fõként keleti)
kultúrákban ilyen örömteli is lehet a várakozás. Különös viszont, hogy még ezekben a
kultúrákban is, bármilyen könnyûnek látszik is a saját életünk és a saját halálunk (és valóban
könnyebb is, mint máshol), mások halála itt is nehezebben viselhetõ. Tibetben a 6. dalai
láma, aki annak ellenére, hogy képzett buddhista szerzetes volt, vagyis neki lett volna a
legkönnyebb átlépni a halál okozta fájdalmon, így próbált könnyíteni a szenvedésén:
A lelkem égi származék,
nem érinti a földi lét.
Szenvedése tûnõ felhõ,
az elborult ég látomás.
RI
Meg akarta gyõzni magát, hogy a földi élet és eseményei nem érintik õt. Ebben az életben
minden fájdalmas érzés tûnõ felhõ. Vagy csak látomás, káprázat, tévedés, nem is valóság.
Ugyanakkor egy másik versében õszintén bevallja:
Holdarcát selyemkendõvel
feded; lágyan rásimítod.
A Halál Ura, ím ítélt.
ájdalom tövise éget. A mai, a 14. dalai láma is írja önéletírásában, hogy milyen szörnyû fájdalmat okozott neki a
mestere elvesztése, majd az édesanyja és a testvére halála. Most már állatokat sem tart, pedig
imádta a cicákat. Szóval, a mások halálát minden kultúrában nehezebb elfogadni, mint a sajátunkét. Talán, ha idõben a többiek tudomására hoznánk, hogy ez nekünk nem is olyan
szörnyû, akkor nekik is könnyebb lenne. De attól sajnos nem tudjuk õket megkímélni, hogy
a hiányunkkal ne okozzunk nekik fájdalmat.
Azt, hogy a halottnak, az eltávozottnak jó is lehet a halál, azt már nyugaton is egyre inkább
kezdjük elfogadni, egyre bátrabban merjük hangoztatni, sõt hinni is, azt hiszem.
És mégis, a halál ténye az egész emberi létezés értelmét kétségessé teszi. Kicsiny, haszontalan, sõt szenvedésekkel teli, vagyis valóban teljesen értelmetlen vállalkozásnak látszik az
élet, akárhonnan nézzük. S hogy ez Keletrõl is épp ilyen, abból kiderül számunkra, hogy a
buddhista felfogás is csak kétségbeesett spekuláció. Csupán vigasztalást ad az elmúlással
szemben. Tulajdonképpen azt találta ki, hogy nincs, nem létezik a halál. Na de, ha ki kellett
találni, hogy nem létezik, akkor elõtte egy kicsit félni is kellett tõle.
És ilyen tekintetben a buddhizmus, mint minden más vallás, de a mûvészetek és a tudomány
is csupán vigasztalásnak tekinthetõ, nem megoldásnak. De hát valójában minden emberi
tevékenység ezt a célt szolgálja: vigasztalást, enyhülést akar nyújtani az elkerülhetetlen
elmúlással szemben. Amíg nem jön el az "idõnk", addig legyen jó, legyen szép és kényelmes,
sõt legyen minél hosszabb az élet.
Buddha egyik tibeti neve A Gyõzedelmesen Eltávozott. Ennél többet, jobbat, szebbet, mint
ez a név mond, azt hiszem, nem lehet mondani a halálról. Meghaltam ugyan, de legyõztem
a földi kötõdéseket - végre! Ez egyenlõ az üdvözüléssel, a megváltással. A buddhizmus
tehát elég jól végiggondolt bölcselet, ami a létezést magát egy kis hibának, foltnak fogja
fel a nemlét végtelenségén és tisztaságán. Vagyis a halállal kiküszöbölõdik valami
anomália a világban. Ez az anomália: a létezés. És ahogy ez megszûnik, tehát a halál rendet teremt, újra végtelenség és tisztaság támad. A nemlét a természetes állapot - vallják a
buddhisták.
Csakhogy hiába hisszük el, hogy végtelen, tisztább és vonzóbb állapot a nemlét, sajnos,
nem ismerjük, nincsenek róla tapasztalataink. (Hacsak meditációban nem szerzünk
élményt róla.) A létrõl azonban vannak ismereteink, s az bármilyen anomáliás és tisztátalan is, azért ismerõs állapot, fõleg a saját létünk, életünk. Ezért ragaszkodunk hozzá. Az
elvesztéséért pedig - így vagy úgy - vigasztalódunk. Nem rossz találmány a választékban a
buddhista bölcselet sem.
Úgy tûnik, hogy a halálról, a haldoklás folyamatáról talán a tibetiek tudnak a legtöbbet.
Hát igen, ezt gondoljuk, de nem igazán lehetünk errõl meggyõzõdve. Sajnos, nem nagyon
értjük azokat a tibeti halottas könyveket, amelyeket ismerünk. Nagyon homályos
értelmûek a szövegek. Nem nyelvi hiányosságokról van itt szó, hanem az anyagon túli
világ labirintusainak sötétjérõl. Eltévedünk arrafelé, elhomályosul az elménk. Vannak
ugyan tudós tibeti szerzetesek, akiket faggathatnánk a szövegek jelentésérõl, de többnyire
õk is bizonytalanok. A Nyugatot jól megtanulták (sokan már itt nõttek föl), viszont a saját
kultúrájukat kezdik felejteni. Legalábbis azokat a tapasztalatokat, amelyeket a halottas
könyvek szerzõi még bírtak, õk már nemigen bírják. A két születés közötti állapot (a
bardo) 49 napos szertartásai még ma is a szemünk elõtt játszódnak, de azokat a lámákat,
akik a szertartásokat végzik, már hiába kérdezzük. A technikát örökölték ugyan, ám hogy
mi is történik valójában az elhunyt lelkével, nem tudják világosan elénk tárni. Az ezekben
a napokban megjelenõ szereplõk, démonok, istenségek mind allegorikus, szimbolikus
alakok. Jelenleg képtelenségnek látszik pontosan megállapítani a megjelenésük okát, RIfunkcióikat, feladataikat, vagyis a "gyakorlati" szerepüket. Vagy elfelejtették a hagyományaikat a szertartásokat máig végzõ tibeti lámák, vagy feltételezhetõ az is, hogy akik
papírra vetették, azok is csak homályos fogalmakkal bírtak, és olykor a képzeletük diktálta a szövegek ilyetén (költõi) megfogalmazását. Valójában nem is a szertartást végzõk
tõl, sokkal inkább a mindkét kultúrában jártas szerzetesektõl várhatjuk leginkább ennek a
kiderítését.
Ha hitelest választ kaphatnál egy kérdésedre, mi az amit soha nem tennél fel?
Egészen biztosan nem szeretném tudni, hogy van-e eleve elrendelés. Másképp megfogalmazva, tudható-e, hogy bármelyikünk élete is elõre meg van-e írva, vagy legalább a határait
meghúzta-e valaki vagy valami. Testi létezésünk végsõ határairól tényleg nem szeretnék semmit tudni. Magyarul: nem lenne jó, ha tudnám, meddig élek és meddig élnek körülöttem mai
társaim.
Molnár Csaba
FOTOGRÁFIA - PÁLYI ZSÓFIA
A kínaiak természetszemléletében nekem az tetszik leginkább, hogy a tájat mindig is
nõnemûnek tekintették. Elsõsorban a nõi princípium jelent meg számukra a természet
alkotásaiban. A nõiséget annyira fontosnak tartották a természeti és az emberi világban, hogy
nõies tulajdonságokkal ruházták fel irodalmuk férfi hõseit is. Így jelezve, hogy az ember
akkor is érzékeny természeti lény, amikor elszakad eredeti környezetétõl. Új környezetével
azonban már nem képes kialakítani azt a szép és barátságos, sõt felemelõ viszonyt, amelyet
a természeti környezettel alakított ki korábban, és amelyet minden állapotában nõiesen
szépnek és finomnak látott. És persze, ennek megfelelõen, mondhatni, lovagiasan bánt is
vele. Ezt azután a természet szelíd asszonyi törõdéssel, szeretettel viszonozta. De szép is volt!
Mintha nem is lett volna igaz...
Sári László