Nagy Ildikó Noémi: Mégsem repül...
vissza a tartalomjegyzkhezHáromszor fulladtam majdnem vízbe. Kettõ, hét és tizenöt éves koromban. Ha a fejem a víz alá teszem, begyullad a szemem és a fülem. Pár éve, az Adrián, a kristálytiszta vízben kitaláltam, hogy felveszem a búvárszemüveget és megnézem, mi van lent. Bedugaszoltam a fülem, bekaptam a lélegeztetõ csövet, és lenéztem. A só csípte a számat, a búvárszemüveg tele lett vízzel, és azonnal pánikrohamot kaptam: valami olyasmit láttam, amit nem kellet volna.
A strand üres. A vízen fehér tollpihék kunkorodnak. A bütykös hattyú agresszív természetû madár, kérjük, ne etessék, mert ezzel elõsegítik szaporodását. Megfordulok, ott van vagy harminc hattyú. Az egyik rágja a mûanyagszám-gyûrût a lábán. Szusszantanak, mint a lovak. Augusztus huszonnégy. Égeti a hátam a nap. A büfé felõl szól a Dr. Alban. Úgy, mint a Vadvirág Diszkóban, tizennyolc éve, amikor egy ismeretlen fiúval csókolóztam. Éjjel, a sötétben, mikor már mindenki aludt, izgatottan írtam a naplómba: ma csókolóztam egy sráccal, a nevét sem tudom, mi lesz ebbõl? Semmi sem lett. Másnap a strandon fel sem ismert. Talán akkor kezdett el elõször begyulladni a szemem a víztõl. Minden évben megpróbálok felszabadultan strandolni. Leteszed a törülközõdet a fövenyre, bemész a vízbe, labdázol, a stégrõl beugrálsz, kijössz, megszáradsz a napon. De valahogy sohasem szárad meg a fürdõruhám, a Nap éget, a labdától félek, a fû szúr, a homok elõbb-utóbb a számba kerül. Ha oldalra fekszem, kilóg a mellem a bikinifelsõbõl.
Tudatosan készülök minden nyaralásra, most is elhatároztam, hogy zen-nyugalmat árasztok. Agykontrolt fogok használni, hogy ne gyulladjon be a fülem és a szemem.
Nevetek, ha lefröcskölnek, ha eltalál egy labda, a szobát telehomokozó gyerekeket humorral és pajkossággal kezelem, a Balatonban nem vacogok, szúnyogcsípés miatt nem panaszkodom, a zsíros ételt szó nélkül megeszem.
Nem fogok vakarózni, leégni, megfázni, elfáradni, háborogni, depresszióba esni. Maximálisan felszabadult leszek.
Sol dasso samba. A nyaralásközepén járunk, hazajöttem a strandról, mára elég.
A szobában Stan Getzet hallgatok az amerikai magnómon, amit 1993-ban elfelejtettem a transzformátorhoz csatlakoztatni, mielõtt a falba dugtam volna és felrobbant.
Összerakta egy villanyszerelõ, azóta zúg. Ma délelõtt a gyerekek az asztalról a földre rántották, most még jobban zúg, mint azelõtt, és nem lehet a hangerõt állítani. Miután hazajövünk a strandról, megmosdok. Elindítom a bossanova-cédémet. Kimegyek a fürdõszobába, és hagyom, hogy a bársonyos víz lemossa rólam a Balaton emlékét.
Másmilyen a víz, amit villanybojler melegít, mint amit gázbojler. Mikor visszajövök a fürdésbõl, épp a kedvenc számom megy. Mindig pontosan kiszámítom, hogy a Sol dasso sambára érkezzek vissza a szobába, hogy együtt énekelhessük portugálul, én csak szambára táncolok. Tiszta vagyok, száraz, nem fázom, és nem fenyeget a strandolás egy ideig. Nem kell úgy tennem, mintha felszabadult lennék.
Bekenem magam zöld tea illatú krémmel, aztán megpróbálom megdönteni a 14234 pontos csúcsot a tetriszen. Csönd van, csak a siklórepülõk beszûrõdõ zaja zavar.
Nagyon sokat ültem repülõn gyerekkoromban. Hétévesen, azon a nyáron, mikor másodszor fulladtam majdnem vízbe, föltettek a szüleim az Air Canada egyik járatára. A légikísérõ a nyakamba akasztott egy mûanyag tarisznyát, amire az volt írva piros betûkkel, UM. Fogalmam sem volt, mit jelent, nem is néztem meg, mi van a tarisznyában, de tudtam, hogy ez megvéd, és majd kapok a légikisasszonyoktól színezõs könyvet meg kis játékrepülõt, és még a pilótafülkébe is bevisznek. Jó volt, nem féltem. A nagyinál egésznyáron a lakópark medencéjében játszottam, egyszer az egyik fiú a vállamra ült, a lábát a hónom alá kulcsolta, és a víz alá nyomott.
Azóta mintha csak rosszabb lenne minden. Begyullad a fülem, nem szárad meg a fürdõruhám, a repülõn hányok, szorongok, úgy érzem megfulladok, éppen úgy, mint a víz alatt. A víz és a repülés. A fent és a lent. Nekem középen jó. Egy vastag, meleg pléden fekve a parton, napernyõ alatt, felöltözve. Ez a jó strandolás. Nézem a hattyúkat, ahogy a vízen ülnek. A kacsák játszanak, pancsolnak.
Vége a nyárnak. A gyerekek hazamentek, a hintákat üresen lóbálja a szél. Átvették a terepet a vízimadarak. Annyian vannak, mint máskor a fürdõzõk. Szerencsére õk nem labdáznak. Ma van az utolsó lehetõség, hogy felszabadultan strandoljak. Nem akarok arra gondolni, hogy mit láttam a víz alatt az Adrián. Átöltözöm a zöld fakabinban. A fürdõruhám meleg és száraz. Így akarok maradni. Széles ívben kikerülöm a parton fújtató hattyúkat, végig megyek mezítláb a kacsaszaros mólón, és a lábujjam hegyét a vízbe mártom.
Mire a víz eléri a vesémet, már mindenem fázik.
Állok egy helyben. Sokáig. Kezem a hónom alatt. A lábam belesüpped az iszapba. Nézem a pici halakat, ahogy repülnek ki a vízbõl, mint a feldobott, csillogó ezüstpénzek. Egyszer csak valami belém csippent.
Aztán megint. Anyám pöttyös, egyrészes fürdõruhája van rajtam (hogy ne lógjon ki a mellem). Mesélte, hogy a halak mindig csipkedik a pöttyöket. Hirtelen a víz alá vetem magam, idegen érzés, mint amikor valaki újjal csókolózol, miután hosszú ideig csak egy embert csókoltál. Tompa, nehéz nyomás. Csukott szemmel tempózok a hidegben.
A hátamon úszom, a fülemnek már úgyis mindegy. Hallom a mélybõl a légzésemet. Kisgyerekkoromban, ha a kádban fürödtem sokáig egyedül, a szüleim megkértek, hogy pár percenkét kiáltsak, hogy élek! Most is kedvem lenne kiáltani, a hattyúknak, az üres strandnak és Dr. Albannak, hogy élek. Lebegek, majdnem felszabadultan. Alattam a mélység, amit tisztán láttam az Adrián, most elrejtõzött a sûrû, zavaros barnaságban. Ott, arccal a vízben, mintha repültem volna, alattam a mélység, amit nem szabad látni. Most hátat fordítva neki, a karom madárszárny, ahogy úszom, és egy repülõt nézek az égen. Vastag fehér kondenzcsíkkal szeli ketté az eget, és örülök, hogy nem ülök odafönn bezárva abba a repülõbe. A vízbe sem nézek le többé, repüljenek a halak egyedül. Ússzanak a madarak nélkülem. Lábra állok. Megyek ki a partra.
Sol dasso samba.
Nagy Ildikó Noémi
