Senki tengere- A világvége elkezdõdött
vissza a tartalomjegyzkhez„A világvége elkezdõdött”
Ángel Vallecillo és Rafa Herrero, Senki tengere (Mar de Nadie, 2009)
A természetfilmet vagy természetfotót eddig nem soroltam az alkotói film, illetve az alkotói fotográfia terepére. Szilárd elõítéletem oka, hogy ismeretterjesztõ filmekbõl nekem a hajdani Delta rövid klipjei jutottak, melyek elõtt Kudlik Júlia tökéletes frizurája konferálta a témát. Jobb esetben elcsíptem egy-egy filmet Sir David Frederick Attenborough-tól, aki homokdûnék elé guggolva hosszan magyarázott khaki színû szafariruhájában, mintha mit sem ártana neki a fejére tûzõ 45 fok. Arisztokratikus ráérõsségének nyitja nyilván a képen kívül parkoló, hûtött italokat szállító autó. Jobb mulatságot jelentett a Sivatagi show (Animals are Beautiful People, 1974), mely antropomorfizálta az állatokat, így azt néhol cinikus látásmódja miatt akár enyhe önkritikaként is értelmezhette (volna) a nézõ.
A nyugat-európai tévézõk viszont bõvelkedtek a választékban attól kezdve, hogy a BBC a hetvenes években elindította Look címû természettudományos stúdióadását, melyet már valódi, 50 perces heti epizódokból álló természetfilm-sorozat követett (The World About Us, 1982-tõl The Natural World). A britek természet iránti rajongása pontosan 1967-ben kezdõdött, és pontosan egyidõs a színestelevíziózással: a természetfilmekkel akarták eladni a színes tévéket. Nem véletlen tehát, hogy kezdetben a természet élénk színû részére koncentráltak: az elsõ természetfilm, amit vetítettek, Haroun Tazieff munkája, a vulkánokról szólt. A természet a képernyõkön is megvívta a maga harcát, és joggal tette népszerûvé az ismeretterjesztõ filmeket, ezzel paradox módon hozzájárulva a tévézés elterjedéséhez. A vadont bemutató sorozatok jelentették az állatok királya, a civilizált ember számára az elsõdleges információforrást a természetrõl. Ezek a filmek egy-egy fajt, evolúciós problémát vagy földrajzi területet mutattak be, majd, hogy szórakoztatóbbak legyenek, antropomorfizálták az állatokat, amint az elõbb említett Sivatagi show is, vagy a közelmúlt egyik közönségsikere, a Pingvinek vándorlása (La marche de l’empereur, 2005), mely egyenesen társadalmi mondanivalót szándékozott közölni – habár élesebb szemû kritikusok ezzel kapcsolatban óvatosságra intettek. Ám az ilyen filmeknek, minden igyekezetük ellenére is, megmaradt az az elõfeltevésük, hogy az állatvilág legcsodálatosabb lénye az ember, aki nemcsak uralja, de feltétlenül ismeri és ellenõrzése alatt is tartja környezetét. Ezzel a nézettel tulajdonképpen a nyugati világ sem állt távol attól a szocialista-blokkbeli attitûdtõl, mely problémamentesnek és heroikusnak látta, ha az ember belepiszkál a természetbe. Egy folyó folyásirányát megváltoztatni csak elég ásó és elég (kényszer)munkás kérdése.
Az állatok királya az ember, és ezt bizonyára még ma, az ökológiai katasztrófák korában is sokan így gondolják. Afrika messze van, az ózonlyuk Ausztrália felett – az ausztrálok persze az európai ózonlyukról adnak hírt. És nincs is abban semmi rossz, ha az ember idõnként egy sör vagy limonádé mellett jót mulat az erjedt gyümölcstõl berúgott állatokon, majd a filmen felbuzdulva megpróbálja leitatni a macskát. Hacsak valaki nem úgy gondolja, hogy minden egyéb pihenést félretéve, munkáját, komputert–íróasztalt odahagyva azonnal a Föld segítségére kell sietnie.
Mar de Nadie, azaz Senki tengere címmel készítette el dokumentumfilmjét Ángel Vallecillo író, fotográfus, rendezõ és Rafa Herrero operatõr. Habár a mû dokumentumfilmként fut, a természetfilmek egy új generációját kezdi meg. A képkomponálás hatáselemein kívül a tánc, a zene, az irodalmi szöveg hatáselemeit veti be annak érdekében, hogy felhívja a figyelmet arra az apró tényre, hogy az apokalipszis elkezdõdött, miközben egyetlen szót sem ejt, mondjuk, a tengeri csillagok párzási szokásáról. Habár egy jelenetet kivéve minden részt az eredeti helyszínen forgattak, jellegében mégis inkább játékfilmszerû, mint doku. „Idegen” elemeket, melyeket stúdióban vagy rabságban tartott állatokkal vettek fel, korábbi természetfilmek is tartalmaztak (pl. White Wilderness a Walt Disneytõl, a The Blue Planet, a BBC sorozata), de a Senki tengere a megrendezett esztétikumot a jelentésképzés szolgálatába állítja.
Ángel Vallecillo filmje az apokalipszisek hagyományába illeszthetõ. Az ókorban az apokalipszis istentõl kapott látomást jelentett, melyben a látomást kapó elrejtett információ birtokába jutott. Az esemény általában álomban vagy megváltozott tudatállapoton keresztül érkezett, leggyakrabban angyal közvetítésével, ritkán egy haldokló ember szájából, legritkább esetben az Úrtól (mely alatt különbözõ vallások mást-mást értettek). A jövõre vonatkozó jóslatot egyes esetekben a múlt történeti áttekintése elõzte meg. Az „apokalipszis” mai, köznapi értelme az utolsó ítélettel kapcsolódik össze, mely jelentés a második századtól kezdõdõen alakult ki a zsidó, a keresztény és a hindu teológiában. A mai, köznapi értelem negatív tartalommal telítõdött. Az apokaliptikus irodalmi, képzõmûvészeti ábrázolásoknak a misztikus elem hangsúlyozása céljából állandó szereplõi a furcsa teremtmények, szörnyek, melyeknek képi megjelenítése leggyakrabban a zsidó és keresztény apokaliptikus iratok leírásán nyugszik. A kortárs apokalipticizmus a hamarosan bekövetkezõ világvégét – vallástól függõen – gyakran háborútól, ökológiai katasztrófától, az emberiség önpusztításától várja. Mindig találunk a mozik mûsorán olyan filmet, melyben az amúgy kiszámítható akciók többé-kevésbé inventíven, de mindig koncepciózusan kimunkált világvége-díszletben játszódnak.
Részlet.
A teljes cikk és képanyag a Szellemkép Folyóirat 2009/3 számában látható.
