Hangay Enikõ fotográfiái
vissza a tartalomjegyzkhez
Színes egyensúly
Hangay Enikõ fotográfiái
Hangay Enikõ csak színesben dolgozik, fontos számára a téma és a kifejezésmód egyensúlya. Képei védjegye az intimitás, mégsem hangsúlyosan személyesek.
SZNI: Fekete-fehérben csak egyetemista korodban, tanulmányként fotóztál, azóta csak színesben. Mi vezetett ehhez a határozott döntéshez? Mi a jelentõsége számodra, hogy csak színesben készítesz képeket?
Hangay Enikõ: Az elsõ félév fekete-fehér fotótechnika minden képzõmûvész hallgatónak kötelezõ volt a Cornell Egyetemen, ahova jártam. Így csöppentem bele én is a fotózásba. Igazán akkor kezdett el ez a médium érdekelni, amikor a késõbbiekben színes fotózást és fotótörténetet tanultam egy rendkívül lelkes professzornõtõl. Nincs különös érdeklõdésem a csúcstechnológia iránt, pénzem sem volt rá soha, de szerintem a most köznyelve színes és digitális. Az adott fényviszonyok által generált színekkel úgy érzem, jobban meg tudom ragadni a gondolataimat és konkrét formába önteni azokat, mint például tollal papíron, bár egész életemben rajzoltam is.
SZNI: Több képedrõl az jut eszembe, mintha a fotográfus nézõpontnál tágabb nézõpontból alkotnál, egyes képeidre, melyeken elsõdleges a kompozíció fontossága, a festõi jelzõt alkalmaznám, és látok olyanokat, amelyek, végeredményüket tekintve, mintha a piktorializmus hagyományához nyúlnának vissza. Vajon (a fotómûvész mellett) szobrász végzettséged hat ebbe az irányba?
HE: A piktorialista
fényképek erõsen manipuláltak: jellemzõ a téma beállítottsága, filterek, lágy fókuszú
lencsék használata, mahinációk a sötétszobában, és mindezeknek az
elsõdlegessége a kép tárgyához képest. Az én fotóimban ezzel szemben semmilyen
elõ- vagy utómunkálat nincs, semmit nem állítok be. Törekszem a mondandó és a
kifejezés teljes egyensúlyára. A szobrász talán úgy bújik meg a fotók mögött,
hogy ha egy módom van rá, a kiállítótérhez szabott kiterjedt fotóinstallációt
hozok létre. Fontos számomra a konstelláció, amit a különbözõ méretûre
levilágított fényképek és frízek adnak a falon.
SZNI: Általában sorozatokban gondolkodsz, melyeket évekig bõvítesz, akár több száz taggal, ilyen az Anyahajó címû munkád is, mely személyes indíttatású. Szintén személyesként, fotónaplóként is értelmezhetõ az 1day1photo címû projekt, melyen Várnagy Tibor felkérésére 2006 óta dolgozol Lei Ben Ben, Elek Judit Katalin, Tóth Szilvia társaságában. Az az érzésem, hogy a közvetlenség, személyesség alkotói pozíciójából készült képeid egy intim fiktív teret hoznak létre, és szinte behívják a nézõt az alkotó mint ember intimszférájába. Ez mûvészként nem kis vállalás: nem veszélyezteti a hétköznapjaidat?
HE: Remélem, nem. Bár képeim tényleg személyes tapasztalataimnak a lenyomatai, igyekszem egyetemes megfogalmazásban közzétenni azokat. Igazából mindig zavart a voyeur pozíció dominanciája, valamint annak egyszerre agresszív és tehetetlen mivolta a fotómûvészetben. Ezért inkább aktív gondolati síkra szeretném terelni a nézõt különbözõ képzettársításokkal, amelyek gyakran idõben és térben egymástól távol készült fotók összepárosításából, sorozatba rendezésébõl erednek.
SZNI: Melyek számodra az intimitás stílusjegyei, amelyekkel ezeket a képeidet mintegy védjegyként ellátod?
HE: A látásmódomnak minél közvetlenebb kifejezésére törekszem. Ezért többnyire 50 mm-es lencsével dolgozom, ami az emberi szem léptékével azonos. Mindig magammal hordom a fényképezõgépem, hogy spontánul lekaphassam, ami megragad. Kezdettõl fogva az elérhetõ dolgok és azok esszenciájának a felfedezése érdekelt, vagyis a saját környezetem. Nem próbálok számomra idegen közegbe bejutni, hogy ott fényképezzek, még ha az elvileg oly népszerû téma lenne is. Mindezen tényezõk együttesen eredményezhetik az intimitást, amit a munkáimban látsz.
Részlet. A cikk és a fotók teljes egészében a Szellemkép 2010/2. számában láthatók.