Útkeresés a kortárs fotográfiában
vissza a tartalomjegyzékhez
Útkeresés
A bolyongás egy egyedülálló kaland. Hatalmas boldogság, hatalmas szabadság, olyan, amit másképp soha nem ismer meg az ember...
Az alábbiakban két fotós munkáján, gondolkodásmódján keresztül mutatom be, mit is jelent néhányunk számára a fotográfiai útkeresés. Melynek során magunkkal – vagy éppen
mások helyett – küzdünk. Amikor egyedül állunk, egyedül vagyunk a világban...
Errõl szólnak a következõ gondolatok.
Raymond Depardon: Útkeresés (részletek Depardon Errance cÃmû könyvébõl
„Rengeteg mindent csinálok egyedül. Az egyedüllét nagyon is jelen van a fotós életében.
Szeretni kell az egyedüllétet ahhoz, hogy fotósok legyünk. (...)
Hazudnék, ha azt mondanám, ez egy boldog egyedüllét. De nem is boldogtalan, hanem inkább…
erõteljes. Vannak hiányok. Persze. Mint például egy szeretett személy hiánya. Egy romantikus gondolat, a szeretett nõ személyének a hiánya. De ez mindenképpen egy szükséges magány ahhoz, hogy látni tudjunk.
(…)
Az utazások során változunk. És gyakran a visszatérés mindent eltöröl. De meg kell próbálni valamiféle nyomot hagyni. Hogy ne törlõdjön el minden a visszatérés által... a hazatérés által. Hogy ne csak úgy elvigye a szél, hogy ne kelljen újra – újra az elégedetlenségnél –, teljesen elölrõl kezdeni a keresést. Hogy vigyen elõre, hogy végre elérjem a boldogságot, végre boldog legyek. (...)
Mert ott van annak a bizonyos helynek a keresése. És a saját magam keresése. Hogy elfogadjam magamat. Ahogy vagyok.
A szavak fontosak. Fontosak, mert segÃtenek abban, hogy elfogadjam önmagam. Mert megnyugvást hoznak valamiféle módon...
(...)
Hogy megváltozott bármi is a bolyongás által?
Hogy megváltoztatott-e engem? Azt hiszem: igen... Nem szöktem el, hiszen nem volt rá módom, lehetõségem, hogy elszökjek... És muszáj volt megtalálnom önmagam. Persze azt a boldogságot is megismertem, hogy önmagam vagyok.
Ami fontos a bolyongásban, az az, hogy lehetõvé tette számomra, hogy a leginkább a jelenben éljek.
És ez az elsõ eredmény.
De nem tudom, hogyan fogom folytatni.
Szeretem, hogyha különbözõ dolgokban kell bizonyÃtanom. Ha különbözõ helyzetekben konfrontálódhatok önmagammal és másokkal.
És folytatni kell. Hogy jobban legyünk. És ahogy haladok tovább és tovább, az jót tesz.
A fotós és a bolond elég közel állnak egymáshoz. Az embereknek általában van okuk az utazáshoz.
Nekem pedig igazából semmi okom rá...
MegállÃtani az idõt.
Félni az öregedéstõl.
(…)
Részlet. A cikk és a fotók teljes egészében a Szellemkép 2010/2. számában láthatók.[i] Raymond Depardon: Errance, Seuil, Paris, 2000.
