Diploma 2007 - 1. A Szellemkép Szabadiskola végzõsei
vissza a tartalomjegyzkhezKovács Tamás
MEUSE
E dolgozathoz tartozó diplomamunka anyagát válogatott képek adják, amelyek egységesnek
véltek ugyan, de nem egy elõre gyártott koncepció alapján készültek, sokkal inkább egy
rögeszme után és alatt. Ha azonban hinni lehet Miltényi tanár úr szavainak, akkor alkotói
tevékenység esetében a rögeszme majdhogynem kötelezõ.
A rögeszmék sajátja a szélsõséges szubjektivitás, ami kizárja a racionális közelítést, és csak
egyetlen ember számára bír értelemmel és jelentõséggel, annak akié. A címet adó "meuse"
egy talált szó, egyik jelentése ennek az angol kifejezésnek "kiút/menekvés (bajból)", míg a
másik (elsõ): "lyuk/nyílás kerítésben, amelyen állatok szoktak átbújni". Ez a készen kapott
metafora alkotói mozzanat és képet alkotó formai momentum is, az ember és a tárgyi világ
vele együtt létezõ részének viszonya. Ez a viszony nekem az elszakadás, az, amit az ember
és minden más a rámértbõl való kilépésért tesz. Átbújás a kerítésen, amely kertet õrzi. A
képek szándéka ennek a mindenben látott/jelen lévõ tûnõdésnek, a "máshol lenni-mást
csinálni" vágyának, a kilépés nyomainak felidézése. Másrészrõl a fotózás rés maga is, személyes
kísérlete a máshol idõzésnek (mint egy megnézett film, vagy egy kiolvasott könyv),
eredménye szubjektív dokumentum arról az élményrõl, amit e kísérlet jelent.
A benyújtott képek helye tisztán, önmagukban nézve - lefejtve róluk az alkotói igyekezet édeskés felszínét, amely még akár a személyes térbe szûkült privát fotó területére is vihetné
az értelmezést - úgy gondolom, az autonóm riport fotó (vagy szubjektív dokumentarizmus)
és a szubjektív fotó határterületein keresendõk.
Az autonóm riport vagy szubjektív dokumentarizmus a riport fotón belül létezõ azon
törekvés, amely nem valamely történés valósághû képét próbálja elsõdlegesen visszaadni,
bár abból építkezik, inkább egy meglévõ szubjektív képi víziót jelenít meg, s azokat a konstellációkat
keresi, ahol a leképezés során ezek elõjöhetnek. Az autonóm riport az tehát, ahol
"az optikai valóság és a fotós saját képi víziója azonos arányban van jelen", ezzel szemben a
szubjektív fotó már "a képzelet és a látomás öntörvényû birodalma"
Az autonóm riport területén legjelentõsebb alkotókat (pl: André Kertész, Henri Cartier-
Bresson, Josef Koudelka) realizmustól erõsen eltávolodott mûvek jellemzik, ahol nem a
valóságos helyzet ábrázolása, az ábrázolt tényszerûségének hangsúlyozása a cél. "Éppen
ellenkezõleg - és ebben nyilvánul meg szubjektivitása - saját, a reálisként felfogott világhoz
fûzõdõ viszonyát teszi meg elemzése tárgyává, azáltal hogy összeveti belsõ mentális képeit
a világról készített valós képekkel."
E megközelítés erõteljesen reflexív képi megformálást követel, önmagára (a fényképezõre) utal
vissza. A kép nem puszta eseményfotó, de nem is látomás, a fotóst foglalkoztató kérdésekre,
annak helyzetére vonatkoztatható, nem kötõdik a képen látható személyekhez és dolgokhoz.
Éppen ez a szabadság az, ami az autonóm riport területén a formai elemek kombinációjával és
hangsúlyok eltolásával jelentõsen elérõ életmûvek kialakításának lehetõségét kínálja.
A benyújtott városi tájképek is valahol ebbõl a hétköznapi jelenségekbõl építkezõ lírai, szubjektív
pozícióból eredeztethetõek. Egyszerû, eszköztelen, olykor technikai "érzéketlenséggel"
készített képek ezek, ahol a tárgyi dokumentálás semmilyen formában nem cél. Míg azonban
az autonóm riport olyan szerzõi, mint Bresson, vagy Vancsó Zoltán a "döntõ pillanat" mûvészei,
e képek egy másfajta tekinteté, egy meditatív figyelemé, ezért inkább rokonai olyan szerzõk
munkáival, mint Zátonyi Tibor, Szilágyi Lenke, Kemenesi Zsuzsanna vagy Reiko Imoto.
Ami a hatásokat illeti, az autonóm riport területén legkorábban Vancsó munkáit ismertem,
valószínûleg éppen ezért számomra Bresson munkái már nem voltak igazán meghatározóak.
Amit azonban Vancsó továbbvitt Bressonból és ami lett belõle formai, kompozíciós
tökéletesség és beláthatatlan emberi történetek, már nemigen hagynak helyet maguk mellett.
Technikai minõséget tekintve talán továbbépíthetõ, azonban a pillanat hibátlan mûvészete
(Bressonal, Koudelkával, Vancsóval) már véget ért mire odaértem. A diploma anyagagát adó
képek azonban, úgy gondolom, nem is a Bressoni megközelítésrõl árulkodnak, ahol
"fényképezni annyi, mint visszatartani a lélegzetünket, amikor minden képességünket
összpontosítva, minden idegszálunkkal az elröppenõ valóságra célzunk." A benyújtott
képek nem az összpontosított figyelem képei, nincs megfeszített, lélegzet visszatartva várt
pillanat. Bár a pillanaton túli történetek területén Vancsó ugyanúgy megkerülhetetlen
hivatkozási pont…
Zátonyi Tibor új felfedezés számomra, mindössze néhány képét (nem számítva a portré
munkáit) ismertem korábban - azt is innen-onnan kiragadva - így képei nem jelentettek
inspirációs alapot. Erre a dolgozatra készülve találtam egy másik Zátonyit, akinek tájfotói egy
valószerûtlen állandóság történetei. Vagy ahogy Miltényi fogalmaz e képek sugallatáról: "Azt
gondoljuk, hogy változik az életünk közben marad minden a régiben." Zátonyi képei az
üres idõtlenség dokumentumai, emlékképek egy pillanat nélküli történelemben eltöltött
idõrõl. A rokonságunk szerintem ebben áll.
Szilágyi Lenkérõl elhangzó leggyakoribb mondat, hogy õ egy egyszemélyes történet. Ez nyilván
igaz is, olyan univerzum az övé, ahol minden elfér: abszurd, banális, nevetséges és
nyomasztó, mindez egy dermesztõen hanyag technikai és formai kényszerektõl mentes,
kötetlen stílusban. A legnagyobb tanulság nekem Szilágyi képeibõl a hibák, pontatlanságok
szabadságának és a fekete mindent titkot egybeforrasztó ereje jelentette.
Végül még két nevet, Kemenesi Zsuzsannáét és Keith Carterét, mindenképpen említenem
kell. Õk már nem hozhatók kapcsolatban az autonóm riporttal és közvetlenül talán a
diplomamunka képeivel sem. A fotóról való gondolkodást, annak célját illetõen azonban
számomra a legfontosabb és legmeghatározóbb alkotók, akik más-más módon egy költõi
finomságú kifejezésmód képviselõi, képeik a hétköznapi szürreálisba és érinthetetlenbe
nyúló történetek, amit rajtuk kívül mindenki más csak csukott szemmel lát.
Tanulmányok lezárása mindig valamilyen számvetéssel, jövõbe tekintéssel, a tanulási folyamat
meg általában olyan idegesítõen nyugtalanító kérdésekkel terhelt, hogy: "Te miért
fényképezel? És mihez akarsz kezdeni vele, ha egyszer befejezted az iskolát? Mit csinálsz
azzal a rengeteg képpel?" - Nem tudom. Susan Sonntag a fényképezés aktusát a zsákmányejtés
ösztöne által hajtott vadászathoz hasonlította, a képet pedig azonosította a vadászat során
elejtett zsákmánnyal, amit szerinte szintén trófeaként kezelnek tulajdonosai. Ezért én is
inkább azzal értek egyet, hogy "a képek nem tekinthetõk trófeáknak, hisz az ember nem
nagyon szeret büszkélkedni saját skalpjával" …
Kovács Tamás
Felhasznált Irodalom:
Gulyás Miklós: Nem hiszek a realisztikus ábrázolásban (Fotómûvészet 2000. 1-2.)
Miltényi Tibot: Progresszív fotó
Miltényi Tibor: Világvégi napsütés - Zátonyi Tibor fotóiról (Szellemkép 2003/3.)
Miltényi Tibor: Szigorú telehold. (Szellemkép 1997/4.)
Miltényi Tibor: Andrej Tarkovszkij: A megörökített idõ. (Szellemkép 2000/3.)
Pályi Zsófia: In memoriam Henri Cartier-Bresson - A pillanat fotómûvésze (Szellemkép 2004/3.)
Pfisztner Gábor: Fényképezek, tehát vagyok? Gondolatok a szubjektív dokumentarizmusról.
(Fotómûvészet, 2005. 5-6.)
Pfisztner Gábor: A lényeg azonossága (Balkon, 1999. 3-4.)
Szilágyi Sándor: Lenke és Kertész (Beszélõ, 2002. március)
Kanyó Tibor
A SZINGLI
avagy a modern skarlátbetû
"Megiszod a kávédat, én a teámat. Ülünk, és hidegnek tettetjük magunkat. Gondolkodunk,
mi lenne, ha... Kíváncsian várom, maradsz-e? Maradsz? Maradsz? Vagy udvariasan jó éjt
kívánsz… (…). Egymáshoz értünk, túlságosan egymáshoz.
Hosszú, hosszú ideje vártam ezt a pillanatot, remegni kezdek, a hideg ráz, elbizonytalanodom.
Én erre a pillanatra vártam. De vajon te is erre vártál? Törd át a jeget! Vetkõztesd le a
lelkedet! Ölelj magadhoz! (…). És én szeretném tudni, hogy maradsz-e? Maradsz-e velem?
Maradsz-e nekem? Vagy udvariasan jó éjt kívánsz..."
- részlet egy magyar szingli internetes naplójából -
"Szingli - egyedülálló nõ vagy férfi, aki tudatosan úgy alakítja az életét, hogy abba
huzamosan nem fér bele se társ, se család. Jellemzõen városi (a szinglik száma elsõsorban a
nagyvárosokban emelkedik, ott, ahol kevésbé érezhetõ a tradíciók hatása, ahol a leggyorsabban
változnak az emberi kapcsolatok), képzett, jó anyagi helyzetben lévõ, fogyasztásorientált,
húszas-harmincas-negyvenes éveikben járó emberek, akik csak alkalmi kapcsolatokat
tartanak fenn. Ez az életvitel elsõsorban az Amerikai Egyesült Államokban és Nyugat-
Európában vált egy réteg esetében mintaértékûvé.
De ennek az életformának a jegyeit viselhetik olyanok is, akik éppen ellenkezõleg: anyagi,
lakhatási, ismerkedési lehetõségek hiányában nem tudnak tartós párkapcsolatot kialakítani,
illetve családot alapítani. Esetükben tehát nem tudatos választásról, hanem a körülmények
kényszerítõ erejérõl van szó.
A 20. század második felében vált a single ’egyes, egyetlen, egyedüli, egyszeri, egyszerû,
szimpla, egyszemélyes, magában álló, szóló, egyedülálló, nõtlen, hajadon’ alapjelentésû
angol szó ennek az életformának a megnevezésére szolgáló szakkifejezéssé, s így kerülhetett
át szingli alakban a magyar nyelvbe is."
Egymástól eltérõen látják helyzetüket az egyedül élõ fiatal, karrierre vágyó nõk, ráadásul
egészen másképp vélekednek róluk a férfiak is.
Utóbbiak némelyikét taszítja a szingli nõ önállósága, határozottsága és keménysége, amely
az egyedüllét elengedhetetlen velejárója.
Pedig még a legkarakánabb egyedül élõ nõ is szenved idõnként a magánytól, s attól tart, az
idõ múlásával egyre kevesebb eséllyel találja meg párját.
De a lehetséges jelöltek közül általában rendre egyik sem felel meg nekik.
A gyakorlat azt mutatja, sok esetben a partnerjelöltek alkalmatlansága csak üres kifogás, a
szingli a saját megszokott életét, ha úgy tetszik, önállóságát, gondosan ápolt egóját félti. Ha
a közeledés veszélyét érzi, azonnal visszavonul. Gyakran egy idõ után már alkalmi kapcsolatokat
sem létesít, ha mégis közbejön valami, akkor arról gyorsan "lebeszéli" magát, mert a
partner nem felel meg a folyamatosan változó férj imázsnak. Különös, hogy miközben több
a 20-as, 30-as éveiben járó, jól képzett, nõtlen férfi, mint a hasonló adottságú hajadon, mire
betöltik a harmincötöt-negyvenet, több lány marad pártában, mint ahány agglegény. A nõk
pedig az évek múlásával egyre nehezebben találják meg párjukat, rohamosan csökken a férfiak
iránti bizalmuk is.
A tengerentúlon elsõsorban az egyedülálló, karrierépítõ nõkre használják a kifejezést, akik
jól keresnek, kondi terembe járnak, és sokszor megelégszenek azzal, hogy például egy
kutyával osztják meg az életüket. Üzenetük a külvilágnak: - ne is próbálkozzatok, nem fecsérlem
az idõm unalmas própálkozásokra
Ez a modell nem igazán alkalmazható a magyar környezetben, a hazai szingli ugyanis nincs
valami kényelmes helyzetben: egzisztenciális gondjai vannak, képtelen a kompromisszumokra,
és észrevehetetlen városlakó. Általában súlyos lelki, önismereti problémákkal
küzd. Sokszor frusztrált, nem igazán tud feloldódni, s bár sok barátja van, születésnapját,
névnapját gyakran magányosan tölti. Legtöbbször nincs gyereke. Többségük nem
megrögzött szingli, szívesen mondana le errõl a státusról egy ígéretes, jó kapcsolat miatt.
Üzenetük a külvilágnak: - most gyere, mert nem sokáig leszek ebben az elérhetõ állapotban!
A minap megkérdeztem egy harminc körüli lány ismerõsömtõl; hogy õ szingli?
Elõször csodálkozott, majd kikérte magának.
Szerinte azért, mert egyedül él, harmincas, gyerektelen, vezetõ pozícióban lévõ független nõ,
aki aránylag sok idõt és pénzt áldoz olyan "hobbikra" (szolárium, kondi terem, kozmetikus,
rendszeres shoppingolás), melyeknek csak õ látja hasznát, még nem szingli!
"Ne varrd rám ezt a skarlát betût!"
Maguk a szinglik a legritkább esetben szeretik, ha ide sorolják õket , a szóban rejlõ kategorizálás
azt bántja meg bennük, amit foggal-körömmel védenek, építenek, s féltenek: Az Egót.
KONCEPCIÓ
Munkám során a sztereotíp hazai szinglikép vizuális megfogalmazására törekedtem.
Fontosnak tartottam a megelõzõ beszélgetést. Ennek alapján úgy tûnt, a szinglinek tartott
normális gondolkodású egyedülálló fiatal nõ, ugyan szívesen veszi a figyelmet és az érdeklõdést,
de csak annyira, amennyi még nem veszélyezteti a szuverenitását, s nem zavarja meg
a függetlenségre alapozott hétköznapjai ritmusát.
A beállításoknál lefoglaltam a modellt, tevékenysége az adott pillanaton belül egy történetbe
helyezi õt.
A képeken belül a legkülönbözõbb helyeken megjelenõ férfitorzó egyfajta követõ, alárendelt
pozícióban van, a lány közönnyel és magával ragadó természetességgel fogadja saját territóriumán
belül a férfi lelkes, már-már tolakodó segítségét, az "udvarlást".
Koncepcióban igyekeztem sejtetni a happy and lehetõségét.
TECHNIKA
Nyersanyag:24x36 mm-es Ilford HP5-ös filmre
Kamera: Canon EOS 5-ös géppel. 28-70-es vario objektívvel. A lakás szûkre szabott folyosója,
viszonylag keskeny konyhája sajnos nem tette lehetõvé nagyobb gyújtótávolság
használatát.
Meleg tónusokra törekedtem, ehhez Az Ilford Multigrade FB MGM.1K papír és a hozzá tartozó
Ilford Harman Warmtone hívó kiváló párosításnak bizonyult. A régies hatást nyújtó
meleg barna tónus viszont a korszerûség hatását csökkentette volna, így azt, a hívás idejének
megnyújtásával és a végsõ mosás alacsony hõmérsékletével lényegesen mérsékeltem.
Köszönhetõen a változtatható gradációjú papírnak és a színes fejes Magnifax 4-es gépnek,
elkülönülten tudtam dolgozni a tónusosra megfényképezett alap képpel és a másik
negatívról "beleollózott" kemény képpel. A szándékos magas kontraszttal megjelenített férfi
torzó így egyértelmûen kívülállóként tekint a lányra (esetleg a szemlélõre) a számítógép
monitorjából, az erkélyajtóból, vagy a fürdõszobaajtóból… E képi világ megjelenítésére nagy
hatást gyakorolt Ralph Gibson "Alvajáró".címû sorozata, ahol egy-egy testrész fénycsóvába
öltözve szellemszerûen tûnik fel a képeken.
A szürrealista képi megjelenítés analóg ötvözése egy modern kori problémával, igen izgalmas
feladatnak ígérkezett. Különösképp egy olyan korban, ahol a digitális technika korlátlan
szabad kezet ad az alkotni vágyó embereknek.
Van azonban az analóg világnak egy nagyon fontos tulajdonsága, nagy értéke:
nem létezik a "visszavonás" parancs.
Kanyó Tibor