Halász Gabi: Képek - fényszülte rajzok
A képek “jelentésteli” felületek. Kiemelnek valamit a “kinti” téridõbõl, és ezt a téridõ néhány dimenzióját a sík két dimenziójára szûkítve tezik elképzelhetõvé számunkra. A képek közvetítenek a világ és az ember között. Az ember számára a viág nem közvetlenül hozzáférhetõ, és így a képeknek kell megjelentetniük. A képek ezáltal a világ és az ember közé állnak. A fotózásnak, mint vállalkozásnak végül az a lenyûgözõ vívmánya, hogy általa úgy érezzük, az egész világot fejünkbe tarthatjuk - akár egy albumot. Fényképet gyûjteni annyi, mint világot gyûjteni.
Az egész történelmet végigkíséri az írás harca a kép ellen. Az írással megszületett a “fogalmi gondolkodás”, ami nem más, mint a szöveg elõállítása és ezek megfejtése. Így az ember az írás feltalálásával még egy lépéssel távolabb került a világtól. A szövegeket megfejteni következésképpen annyit jelent, mint az általuk jelölt képeket felfedezni. A szövegeknek az a szándéka, hogy a képeket megmagyarázzák, a fogalmaké az, hogy a képzeteket felfoghatóvá tegyék.
“A szövegek ugyan azért magyarázzák a képeket, hogy kiiktassák õket, de a képek is illusztrálják a szövegeket, hogy elképzelhetõvé tegyék õket.”
1947-ben megalakult a Magnum fényképészeti munkaközösség, amelyet R. Capa, H. C-Bresson, D. Seymam, G. Rogers é W. Bischof alapított azzal a céllal, hogy a tagok egyéni ábrázoló törekvései összhangba hozzák a fotókat felhasználók gazdasági érdekeivel. Addig ugyanis a modern mûvészeti ábrázolásra törekvõ sajtófényképészet az alkotásait felhasználó sajtóorgánumoktól függõ viszonyban volt. A legjobb fotók is alárendelt, illusztratív szerepet töltöttek be a szöveg mellett. A Magnum lehetõvé tette a korszerû fényképészeti stílus térhodítását képes folyóíratok oldalain. Nem jelentett fényképészeti iskolát, hiszen minden egyéni törekvés, ábrázoló alkotó módszer megtalálható tagjai gyakorlatában.
Henri Cartier-Bresson munkáját meghatározó, ars poeticának beillõ elve - “Van egy pillanat, amelyben a látvány elemei tökéletes harmoniát alkotva állnak össze. A fényképezõ feladata, hogy elkapja e pillanatot elkapja és megörõkítse.”
A fényképezés tehermentesítette a kezet. Mûvészti feladat most már egyedül a lencsébe pillantó szemre hárultak. Minthogy a szem gyorsabban ragad meg valamit, mint amilyen gyorsan a kéz rajzol, a képi sokszorosítá folyamata annyira felgyorsult, hogy lépést tudott tartnai a beszéddel.
Már korábban is sok hiábavaló éleselméjûséget pazaroltak ama kérdés eldöntésére, hogy mûvészet-e a fényképezés - anélkül, hogy egy megelõzõ kérdést tettek volna fel: vajon a fényképezés feltalálása nem változtatta-e meg a mûvészet összjellegét.
Talán a fénykép a egtitokzatosabb mindazon tárgyak közül, melyekbõl összeáll, és szövevénnyés súrúsödik a környezet. Minden fénykép valóban egy-egy rabul ejtett élmény, aminek fegyvere a fényképezõgép. Egy fotó megfellebbezhetetlen bizonyítéke annak, hogy egy bizonyos dolog megtörtént. A kép torzíthat; mégis mindíg megmarad a föltevés, hogy létezik vagy létezhet valami olyasmi, ami a képen látható. A fényképezõgép abban a pillanatban fogott naki a világ megkettõzésének, amikor az emberi környezet szédületes tempóban változásnak indult. Miközben megszámlálhatatlan biológiai és társadalmi létformát pusztítunk el rövid idõ leforgása alatt, rendelkezésünkre áll egy eszköz, amellyel megörökíthetjük mindazt, ami kivész.
A fotó: a tér és az idõ vékony szelete. A fénykép, olyan lehetõségeket rejt magában, hol akármi elválasztható, elszakítható akármitõl (képkivágás). És megfordÍtva: akármi összekapcsolható akármivel. Bármirõl végtelen sok fényképet lehetne készíteni. A fényképek tükrében a világ nem egyáb, mint összefüggéstelen, egymástól elkülönbülõ részecskék sora. A fényképezõgép felaprózza a valóságot, kezelhetõvé, de egyúttal átláthatatlanná teszi. Minden egyes pillanatot valamiféle rejtélyességgel ruház fel.
Minden fénykép többszörös jelentést hordoz; fényképen látni valamit csakugyan annyi, mint szembetalálkozni a lappangó varázslattal.
“Ez itt a felszín. Gondold el - vagy innkább próbáld megérezni, megsejteni - mi rejtõzik alatta, milyen lehet az a valóság, amely így fest.”
A fénykép azt sugallja: akkor tudunk a világról, ha olyannak fogadjuk el, amilyennek a fényképezõgép rögzíti. Ez viszont pontosan az ellentéte a megsimerésnek, amely éppen abból indul ki, hogy nem fogadja el a világot olyannak, amilyennek látszik. A fénykép nem pusztán eredménye az esemény és a fotós találkozásának; a fényképezés maga is esemény. Joga van bármibe beleavatkozni, bárhová betolakodni vagy éppenséggel bármi fölött szemet húnyni. Fényképezni anyi, mint birtokba venni a lefényképezett tárgyat. Viszonyt létesíteni a világgal... Embereket fényképezni annyi, mint erõszakot követni el ellenük, hiszen a fényképész úgy látja õket, ahogy õk sose látják önmagukat; a fénykép az embert tárggyá minõsíti át, s ez a tárgy jelképesen birtokba vehetõ.
A fotográfia játékszer, mint a kártyalap, vagy a sakkfigura. S maga a játék kétféleképpen történhet: lehet úgy játszani, hogy elhatározzuk, mi játszunk. Ekkor bizonyos tekintetben vége is van a játéknak. Szabályok szerint fogunk kártyázni, és kényszerek érvényesülnek. De ha azt határozzuk el, hogy játszunk, de nem tudjuk, mi a kártya, és azt sem tudjuk, hogy milyen szabályok érvényesülnek, hanem menet közben alakítjuk ki ezeket a szabályokat, és változtathatjuk is õket, akkor egy autonóm játékhoz jutottunk. Ezt teszi a mûvészet és minden kreatív tevékenység. Ez ad reményt arra, hogy valahová eljuthatunk, és nem csak körbejárunk valamit és kiindulópontra jutunk vissza, vagyis a vágyhoz. Bár önmagunk útját követni bizonyos tekintetben luxus, mert ez azzal jár, hogy a peremre sodródunk. A peremen lenni pedig senki nem szeret, ezért aki ott van, az arra törekszik, hogy olyan példát kövessen, ami a középpontban van. Könnyen belátható, hogy ez az út nem vezet eredményre, egy új saját sorsú életre, hanem csak másodkézbõl életre.
- Kedves G. ön milyen témát dolgozott fel? Mi a koncepciója eme képek hlmazának?
Nincs. Ezek a képek, minden megszorítás és korlát nélkül készültek. A belsõ látószemem vetületei a valóvilág szeleteire. Csupán érzések. Már meg is adtam a válszt: az anyag vázát én képezem, ami közös ezekben a képekben, az én vagyok.
- Mégis nevezzük nevén a született gyereket, talán ha egy-két képrõl hallhatnánk valamit, ahogy az alkotó látja...
Ez az, ami nem is lényeg, hogy én mit gondolok a képeimrõl. Ami persze nem azt jelenti, hogy nincs véleményem, csupán az a fontos, hogy ha másnak van: ha nem hagyja hidegen , ha valamit megmozgat benne. Ez a cél... és természetesen nem fûzök szöveget a képekhez, ha nem beszél helyettem, akkor elég nagy akadályba botlottam.
- Mennyire személyes a G. által kreált kép?
Volt idõ, amikor a sok, hihetetlenül jó képeket látva, én is olyat akartam fotografálni. Sokszor elindultam, és mások látását utánozva gyártottam az egyre ótvarabb képeket. Nem voltam a képek mögött, így azok gyenge utánzásokká váltak. Na, ez még mindíg a jobbik eset, volt amikor már már nem is akartam többé gépet a kezmbe venni, tudva, hogy ettõl jobbat úgy sem lehet csinálni. Sok idõ kellett ahhoz, hogy levetkezzem magamról ezeket a láncokat... no, ez még ugyan mindíg tart. De eljön lassan az a pillanat, hogy eldöntsem ki kicsoda. Ezek után majd magamat kezdem utánozni.
A fenti skizofrén helyzetbõl kilépve, a célom megõrizni szûzies mivoltában az érzést, ami a fotózás kezdetekor fogant. Csak úgy és csak azért fogok fotózni, mert nekem jó. Addig még nem fordul át kényszeredett kesergésbe, addig lesz a kezemben a gép... és a tervem, ennek a “nekem jó” életét növelni.
vissza az killtshoz
 |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |
