KELETI - vissza az kiállításhoz

Az autonóm riport szemeszter 2012-ben a tér és az ember kapcsolatával foglalkozott. A kiállítás kurátora, Molnár Zoltán elmondása szerint nagyon jó volt a Szellemkép Szabadiskola hallgatóinak fotográfiáiról gondolkozni, mert az itt kiállító, leendő fotográfusok szeretetre méltó emberek, akikről öröm elmélkedni. A fényképeiket nézegetni, pedig egyszerre jelent szellemi izgalmat és álomszerű utazást.

 Minden, ami érzékelhető, az érzékelésben válik tapasztalhatóvá az ember számára. Minden emberi érzékelés pedig kivetítés, az érzékelések kihelyezése a térbe, magunk köré. Ha már elkészült a jó kép, az élet lüktetése kifelé árad, az ábrázolt emberekből a térbe. A fotográfia készítése előtt ez pont fordítva van. Olyan erő működik, amely beszívja a teret és a fotográfus figyelmét, látását a térben megfigyelt egyes pontok felé vezeti, másrészt, pedig ezeket a pontokat egymással is összeköti, képpé rendezi a látványt a megfigyelő. A Baross téren és a Keleti pályaudvaron készült fotográfiák a pontok térbeli összefüggését juttatják kifejezésre. A tér és a megfigyelő folyamatos változásait legjobban egy mozi termében a levegőben végigvonuló vetítősugár szemléltetheti. Ha poros és párás a levegő, tisztán látjuk a vetítés fénnyalábjait, és úgy látjuk, mintha azon belül legyezőszerűen szétnyíló és összezáródó fénysugarak mozognának folytonosan, a képen szereplő alakok mozgásának megfelelően. A sugarak helyzete, az irányvonalak szüntelen változása alkotja magát a szemünk előtt lejátszódó apró hétköznapi jeleneteket, drámát, ahogyan egy vak nő közlekedik a zajos térben, egy apa és fia esernyővel masíroz az építkezések között az utca forgatagában, egy kolduló fiatal ember ölében  kutyájával, az információs pult alatt guggoló nő, miközben telefonál. A meghökkentés és szenvedélyesség, a szürrealista, a konstruktív és geometrizáló a groteszk és társadalomkritikát tartalmazó, az irónikus kifejezésmódok együttes ábrázolás módját látjuk.

Maguk az összefüggések alkotják a megnyilvánuló világot, a természetet és az emberi személyt magát. Az ókori világban a kultúrában az volt a lényeges, hogy miként alkalmazható, amit kultúrának nevezünk, az ember hétköznapi életében, vagyis miként tehető személyessé, a napi élet lényegévé a költészet, a zene, a filozófia, a festészet. A művészet és az élet a régi hagyományban nem vált élesen külön egymástól. A mai világban megszakadt a kapcsolat a hagyomány és a hétkönap között. Képesek vagyunk elhaladni az élet apró csodái, történései mellett az utcán, hogy minél előbb megérkezhessünk úticélunkhoz.

Az itt kiállított fotográfiák egyik legpozitívabb vonása, hogy az alkotók törekedtek valódi emberi kapcsolatok kialakítására, alkotó és ábrázolt személy között. Ezzel a kognitív tudással túlléptek önmaguk megismerésén, egyben rátaláltak a dokumentarista fotográfia egyik fontosságára. Belülről mutatják be a valóságot, ami bensőséges és kölcsönös bizalmon, elfogadáson, megértésen alapul. Az egyre nagyobb méreteket öltő urbanizáció kényelmessé teszi az emberi kapcsolatokat is. A városlakók el vannak szakítva az emberiség tömegétől. Anyagi jólét, felebarátai ezreinek szomszédságában élő ember az érzéseit a háziállatainak, kutyájának képes kifejezni, amely a lelki élet hiányát jelenti. A nyugati és keleti vallások, mint például a kereszténység és a buddhizmus: nagyon jók. A kereszténység figyelmet szentel a szeretetnek és hangsúlyozza a szeretet jelentőségét. A buddhizmus az ürességről beszél, vagyis a dolgok vége az üresség. Mindennek van kezdete, mindenkinek élnie és halnia kell. Nem tudjuk, hogy mi volt a kezdete és mi lesz a vége az időnek. Tudjuk, hogy vannak határok, tudjuk azt is, hogy valójában minden határtalan. Soha nem lehet eljutni valaminek a végére. Sem a nagy, sem a kicsi ismerete nincs meg bennünk, sem a kis időé, sem a nagyé. A buddhisták a vallást orvosságnak tekintik, Tibet népéről, kultúrájáról olyanoknak, akik az igazság pártján állnak. Nem érzik feladatuknak, hogy megváltoztassák az emberek véleményét. Az igazság kimondhatatlan. Az igazság valami olyasmi, amiről nem beszélhetünk. Olyan, mint egy mű, amely jó szándékkal végzett cselekvésnek az eredménye, amely nem lehet a kizárólagosság forrása, és az emberi közösség a megosztó tényezője. André Kertész egyik interjújában azt nyilatkozta: „ A fotográfiában nagyra értékelem a dolgok jellemző tulajdonságainak, lényeges vonásainak rögzítési lehetőségét. A fotós művészete szakadatlan felfedezés, amely sok időt követel. A fotó szépsége igazságából fakad. Ezért irtózom minden mesterkéltségtől és profeszionista virtuozitástól ”.

  A művész feladata, hogy értelmet és szépséget vigyen a dolgokba, a bonyolultból az egyszerűhöz jusson el, de közben ne hagyjon ki egyetlen szükségszerű közbeeső lépést sem. Az a dolga, hogy behatoljon az alapvetőbe, hogy eljusson az alapvetőig. Sajnos számos utazó számára a „Kelet” alig több mint egzotikus látnivaló, újabb pecsétek az útlevélben. Néhány tibeti kolostor meglátogatása például kielégíti kiváncsiságukat. Csupán a látogatók csekély hányada az, akiket igazi képzelőerő, bátorság fűt. Ők olyanok, mint az itt kiállító hallgatók, akik megszöknek kísérőiktől, és meglátják, meghallják azt is, amit nem nekik szántak. Az alkotó művészetnek a mértéke, hogy milyen mélyre hatol a burok alá. Robert Capa a fotográfiának a fontosságát bizonyította be maga és a világ számára. Egy francia nő borotvált fejjel, karjában gyermekével, akit egy német katona nemzett, egy zsúfolódott tömeg körülötte Chartes utcáján, 1944-ben. A fotográfia egy olyan pillanatot örökített meg Franciaországban, amikor az emberek élete rémület, szégyen és nyomorúság között vergődött az emberi gyarlóság következtében. Robert Capa módszere tisztán fotografikus, együttműködni a látvánnyal, maga a téma, a feladat diktálja a stílust, a megközelítést! Azt szándékozik megörökíteni, amit lát, semmi többet.

A Keleti című fotókiállítás képei ennek az alkotói folyamatnak, a jelenlétnek a dokumentumai, a létező pillanaté, amely a kiállító alkotók végtelen türelmén, kitartásán, szorgalmán valósulhatott meg és maradhat örök a fotográfia iránt érdeklődőknek. A kiállító alkotók, akiknek a képeit láthatjuk ebben a konstellációban: Bernáth Tamás, Dési Krisztina, Heinrich Annamária, Keresztesi Réka, Rostás János, Szombathelyi Rita, Tímár Sára, Vincze Róbert és Zentai Rita. Külön köszönet a kiállítás megvalósulásában Fehér Jánosnak, Fuchs Máténak, Fuchs Lehelnek és a Nyitott Műhely vezetőjének, Finta Lászlónak.

 

Budapest, 2013.11.14.

 

Molnár Zoltán



vissza az kiállításhoz


Szellemkép 1999-2008 - Minden jog fenntartva - Készítette: Highlight Design Studio - Szellemkép