Szellemkép Szabadiskola | Kiállítások
























KELETI - vissza az kiállításhoz

Az autonóm riport szemeszter 2012-ben a tér és az ember kapcsolatával foglalkozott. A kiállítás kurátora, Molnár Zoltán elmondása szerint nagyon jó volt a Szellemkép Szabadiskola hallgatóinak fotográfiáiról gondolkozni, mert az itt kiállító, leendõ fotográfusok szeretetre méltó emberek, akikrõl öröm elmélkedni. A fényképeiket nézegetni, pedig egyszerre jelent szellemi izgalmat és álomszerû utazást.

 Minden, ami érzékelhetõ, az érzékelésben válik tapasztalhatóvá az ember számára. Minden emberi érzékelés pedig kivetítés, az érzékelések kihelyezése a térbe, magunk köré. Ha már elkészült a jó kép, az élet lüktetése kifelé árad, az ábrázolt emberekbõl a térbe. A fotográfia készítése elõtt ez pont fordítva van. Olyan erõ mûködik, amely beszívja a teret és a fotográfus figyelmét, látását a térben megfigyelt egyes pontok felé vezeti, másrészt, pedig ezeket a pontokat egymással is összeköti, képpé rendezi a látványt a megfigyelõ. A Baross téren és a Keleti pályaudvaron készült fotográfiák a pontok térbeli összefüggését juttatják kifejezésre. A tér és a megfigyelõ folyamatos változásait legjobban egy mozi termében a levegõben végigvonuló vetítõsugár szemléltetheti. Ha poros és párás a levegõ, tisztán látjuk a vetítés fénnyalábjait, és úgy látjuk, mintha azon belül legyezõszerûen szétnyíló és összezáródó fénysugarak mozognának folytonosan, a képen szereplõ alakok mozgásának megfelelõen. A sugarak helyzete, az irányvonalak szüntelen változása alkotja magát a szemünk elõtt lejátszódó apró hétköznapi jeleneteket, drámát, ahogyan egy vak nõ közlekedik a zajos térben, egy apa és fia esernyõvel masíroz az építkezések között az utca forgatagában, egy kolduló fiatal ember ölében  kutyájával, az információs pult alatt guggoló nõ, miközben telefonál. A meghökkentés és szenvedélyesség, a szürrealista, a konstruktív és geometrizáló a groteszk és társadalomkritikát tartalmazó, az irónikus kifejezésmódok együttes ábrázolás módját látjuk.

Maguk az összefüggések alkotják a megnyilvánuló világot, a természetet és az emberi személyt magát. Az ókori világban a kultúrában az volt a lényeges, hogy miként alkalmazható, amit kultúrának nevezünk, az ember hétköznapi életében, vagyis miként tehetõ személyessé, a napi élet lényegévé a költészet, a zene, a filozófia, a festészet. A mûvészet és az élet a régi hagyományban nem vált élesen külön egymástól. A mai világban megszakadt a kapcsolat a hagyomány és a hétkönap között. Képesek vagyunk elhaladni az élet apró csodái, történései mellett az utcán, hogy minél elõbb megérkezhessünk úticélunkhoz.

Az itt kiállított fotográfiák egyik legpozitívabb vonása, hogy az alkotók törekedtek valódi emberi kapcsolatok kialakítására, alkotó és ábrázolt személy között. Ezzel a kognitív tudással túlléptek önmaguk megismerésén, egyben rátaláltak a dokumentarista fotográfia egyik fontosságára. Belülrõl mutatják be a valóságot, ami bensõséges és kölcsönös bizalmon, elfogadáson, megértésen alapul. Az egyre nagyobb méreteket öltõ urbanizáció kényelmessé teszi az emberi kapcsolatokat is. A városlakók el vannak szakítva az emberiség tömegétõl. Anyagi jólét, felebarátai ezreinek szomszédságában élõ ember az érzéseit a háziállatainak, kutyájának képes kifejezni, amely a lelki élet hiányát jelenti. A nyugati és keleti vallások, mint például a kereszténység és a buddhizmus: nagyon jók. A kereszténység figyelmet szentel a szeretetnek és hangsúlyozza a szeretet jelentõségét. A buddhizmus az ürességrõl beszél, vagyis a dolgok vége az üresség. Mindennek van kezdete, mindenkinek élnie és halnia kell. Nem tudjuk, hogy mi volt a kezdete és mi lesz a vége az idõnek. Tudjuk, hogy vannak határok, tudjuk azt is, hogy valójában minden határtalan. Soha nem lehet eljutni valaminek a végére. Sem a nagy, sem a kicsi ismerete nincs meg bennünk, sem a kis idõé, sem a nagyé. A buddhisták a vallást orvosságnak tekintik, Tibet népérõl, kultúrájáról olyanoknak, akik az igazság pártján állnak. Nem érzik feladatuknak, hogy megváltoztassák az emberek véleményét. Az igazság kimondhatatlan. Az igazság valami olyasmi, amirõl nem beszélhetünk. Olyan, mint egy mû, amely jó szándékkal végzett cselekvésnek az eredménye, amely nem lehet a kizárólagosság forrása, és az emberi közösség a megosztó tényezõje. André Kertész egyik interjújában azt nyilatkozta: „ A fotográfiában nagyra értékelem a dolgok jellemzõ tulajdonságainak, lényeges vonásainak rögzítési lehetõségét. A fotós mûvészete szakadatlan felfedezés, amely sok idõt követel. A fotó szépsége igazságából fakad. Ezért irtózom minden mesterkéltségtõl és profeszionista virtuozitástól ”.

  A mûvész feladata, hogy értelmet és szépséget vigyen a dolgokba, a bonyolultból az egyszerûhöz jusson el, de közben ne hagyjon ki egyetlen szükségszerû közbeesõ lépést sem. Az a dolga, hogy behatoljon az alapvetõbe, hogy eljusson az alapvetõig. Sajnos számos utazó számára a „Kelet” alig több mint egzotikus látnivaló, újabb pecsétek az útlevélben. Néhány tibeti kolostor meglátogatása például kielégíti kiváncsiságukat. Csupán a látogatók csekély hányada az, akiket igazi képzelõerõ, bátorság fût. Õk olyanok, mint az itt kiállító hallgatók, akik megszöknek kísérõiktõl, és meglátják, meghallják azt is, amit nem nekik szántak. Az alkotó mûvészetnek a mértéke, hogy milyen mélyre hatol a burok alá. Robert Capa a fotográfiának a fontosságát bizonyította be maga és a világ számára. Egy francia nõ borotvált fejjel, karjában gyermekével, akit egy német katona nemzett, egy zsúfolódott tömeg körülötte Chartes utcáján, 1944-ben. A fotográfia egy olyan pillanatot örökített meg Franciaországban, amikor az emberek élete rémület, szégyen és nyomorúság között vergõdött az emberi gyarlóság következtében. Robert Capa módszere tisztán fotografikus, együttmûködni a látvánnyal, maga a téma, a feladat diktálja a stílust, a megközelítést! Azt szándékozik megörökíteni, amit lát, semmi többet.

A Keleti címû fotókiállítás képei ennek az alkotói folyamatnak, a jelenlétnek a dokumentumai, a létezõ pillanaté, amely a kiállító alkotók végtelen türelmén, kitartásán, szorgalmán valósulhatott meg és maradhat örök a fotográfia iránt érdeklõdõknek. A kiállító alkotók, akiknek a képeit láthatjuk ebben a konstellációban: Bernáth Tamás, Dési Krisztina, Heinrich Annamária, Keresztesi Réka, Rostás János, Szombathelyi Rita, Tímár Sára, Vincze Róbert és Zentai Rita. Külön köszönet a kiállítás megvalósulásában Fehér Jánosnak, Fuchs Máténak, Fuchs Lehelnek és a Nyitott Mûhely vezetõjének, Finta Lászlónak.

 

Budapest, 2013.11.14.

 

Molnár Zoltán



vissza az kiállításhoz


Szellemkép 1999-2008 - Minden jog fenntartva - Készítette: Highlight Design Studio - Szellemkép