Diplomaesszé
A témaválasztás indokolása
A diplomamunkámra úgy gondolok, mint egy tanulási folyamat lezárására, egy összegzésre a tanulmányaim végén, mellyel definiálom önmagam és a fotográfiához való viszonyomat. A fotográfiában, mint általában az alkotó folyamatokban, a legfontosabb számomra a hitelesség, a személyesség és az õszinteség. Ezt keresem a mûalkotásokban, így önmagammal szemben is ez volt a legfõbb követelmény.
A témaválasztásban egy ismerõsöm inspirált, aki diplomamunkájában saját testképének változásaival foglalkozott fél éven keresztül: fogyókúrája alatt nap mint nap lefotózta magát meztelenül. Tisztelem a bátorságát, hogy alkotói tevékenységgel kívánja megoldani a személyes problémáját. Ez indított el abban, hogy egy szubjektív témát válasszak, melyet egy személyes mûfaj keretein belül valósítottam meg.
A munkafolyamat kezdetén az alapötletem az volt, hogy a sorozatomat azokból a félelmekbõl, frusztrációkból, szorongásokból építem fel, melyek a hétköznapokban meggátolnak, akadályoznak a szabad és független cselekvésben és gondolkodásban. Ezek azok a szerepek és elvárások, melyek „idegenek” számomra, mert különböznek a habitusomtól és õszinte vágyaimtól, így lassan egyfajta „börtönné” képesek válni. A megfelelési vágyak és a félelmek azok, melyek fogva tartanak, melyek gyakran motiválják a cselekedeteimet és irányítják a gondolkodásomat.
Tágabb értelemben számomra ez a probléma arról is szól, hogy miként tudja az individuum a saját, egyéni vágyait a társadalmi normákkal és környezete elvárásaival összeegyeztetni? Mennyire képes kompromisszumot kötni és egyensúlyt találni? Ha van egy bizonyos mértékû megalkuvás, képes-e a teljes szabadságot megélni? Vagy valami elvész a megalkuvás során az egyénbõl, ami frusztrációt szül? Ha meg akar felelni a jó gyerek, jó anya, jó nõ, jó munkaerõ szerepeknek, képes lesz-e önmaga maradni, ki tudja-e fejezni õszintén önmagát és meg tudja-e õszintén élni a vágyait? Vagy az önmaga megismerése és az egyéni vágyak megélése automatikusan együtt jár egyfajta leválással és izolációval?
Képes-e a megszokott gondolkodástól eltérni, az értékítéleteket felülbírálni, a „bevésett” szokásokat megkérdõjelezni és a saját értékrendszerét megalkotni? Lehet-e szabad valaki, ha folyton más értékei, szabályai és normái szerint él? Lehet-e szabad valaki, ha folyton más szemével látja magát?
Ezek a kérdések azért jelentenek problémát és idõszerûek napjainkban, mert egyre erõsebb a vágy, a késztetés az emberekben az önmegvalósításra, az önismeretre és az öntörvényûségre. Ugyanakkor kötik õket a társadalmi normák, a hagyományos modellek, cselekvési minták és szerepek is. Harc folyik a társadalmi lét és az egyéni érdekek között. A társadalmi tudaton felülkerekedik az egyéni tudat, ugyanakkor továbbra is erõs a társadalmi meghatározottság. Különösen érdekes ilyen kontextusban a nõi szerepeket, a nõk helyzetét megvizsgálni. Egyfelõl a nõktõl sokan a hagyományos családmodellek, a tradicionális szerepek megvalósítását várják el. Ugyanakkor erõsen él az a modernebb elmozdulás is, mely a nõket karrierépítõ, szabadosabb életûvé teszi. Egyik oldalon áll az anyaság, a tisztaság, a finomság, a családcentrikusság – ezek a hagyományos, örökölt modellek és értékek. A másik oldalon a karrier, a külsõségek, a pénz, a szexualitás kiteljesítése – ezek már újfajta, modernebb értékek. Gyakran ezt a két oldalt nehéz egyeztetni, mert szembenálló, feszültséget teremtõ értékeket kellene egyszerre képviselni.
Személyes motiváció
Többszörösen is érintett vagyok ezekben a kérdésekben. Egy kis faluból származom, ahol mindenki ismeri a szomszédját, mindenki tudni akar mindent arról, ami körülötte folyik. A családomban a különbözõ generációk szorosan együtt élnek, egy helyen laknak, támogatva egymást. Ez a figyelem és kötõdés végigkíséri az életemet. A tradíció és a szokás, a másoknak való megfelelés ural mindent abban a világban, ahonnan származom.
Ebbõl a közegbõl szakadtam ki 18 évesen Budapestre. Új lehetõségekkel és egy újfajta szabadsággal találkoztam, melyek addig teljesen ismeretlenek voltak számomra. Ahogy befejeztem a tanulmányaimat, dolgozni kezdtem, és belesodródtam egy másik ismeretlen közegbe. Nem volt választásom, valóban sodródtam, az egyetem után nem volt idõm azon gondolkodni, mihez is kezdjek a megszerzett tudással, azonnal munkát kellett találnom a megélhetésem miatt.
4 éve dolgozom egy nemzetközi cég magyarországi irodájában. Miközben szép lassan lépkedek elõre a ranglétrán, egyre gyakrabban szembe találom magam azzal a társadalmi elvárással, hogy nõként már a családalapítás kell elsõdleges legyen számomra. Ugyanakkor a 17 éven át tartó taníttatásom miatt joggal elvárható, hogy a megszerzett tudást kamatoztassam, és karriert építsek.
Ma itt állok 28 évesen, és rengetek kérdés és kétség merült fel bennem. Mára megkérdõjelezõdtek bennem a hagyományok, a szokások és a nevelés által berögzült példák, sztereotípiák. Már nem tudom evidenciának tekinteni az örökölt mintákat, idegenné váltak számomra. Sok tekintetben másként vélekedek párkapcsolatról, családtervezésrõl, szülõ-gyerek viszonyról, az Istenhez, a pénzhez és munkához való viszonyról, mint a hozzám közelállók. Látom a körülöttem élõk hibáit, tudom, hogy nem követhetem az õ példájukat vakon, mert sok döntésükkel nem értek egyet, ezért el kell távolodnom a szüleim, az iskoláim, a közvetlen környezetem által diktált és tanított normáktól, elvárásoktól, és kellõ távolságból szemlélve õket, belõlük merítve, a tanult és tapasztalt tudásom alapján fel kell építenem a saját értékrendszeremet. Számomra ez a felnõtté válás lényege. Az eddigi biztos válaszok megkérdõjelezõdnek, a biztonságos közeg nyomasztóvá, börtönné válik, és kialakul a vágy az önállóságra és a szabadságra.
A diplomamunkám készítése során jutottam el ezekhez a kérdésekhez, így a sorozat ezt a problémakört járja körbe. A sorozatom képei apró mozaik darabkák hétköznapi félelmekrõl, kételyekrõl, dührõl, csalódottságról, szeretetrõl, áldozatiságról, hõsiességrõl. Ezek mind-mind bennem kavarognak, és szeretném õket rendezni, hogy kialakulhasson a teljesebb kép. A sorozat készítése közben erre törekedtem. Azokat az érzéseket és gondolatokat megfogalmazni és megragadni, melyek rendezetlenül fel-fel bukkannak néha az életemben, és zavart keltenek a feltûnésükkel, mert kérdések egész sorát vonzzák magukkal. Szerettem volna válaszokat kapni, tisztábban látni, reflektálni rájuk. Ez nem egy lezárható folyamat, nem lehet félretolni és abbahagyni. Mindig lesznek új akadályok vagy új küzdelmek. Én az elsõ körön most túl vagyok.
Mûfaji sajátosságok
A sorozatom egy szubjektív, intim, naplószerû vallomás. A képekkel megvallom a legbelsõbb gondolataimat és érzéseimet a családomról, a családtagjaim közötti viszonyokról, a munkámról, Istenrõl, az anyaságról, a házasságról és a nõi szerepekrõl. A naplószerûséget erõsíti, hogy a képeket szövegekkel egészítettem ki. Az önreflexió, a naplóírás évszázados tevékenység, mely közös tanulságul szolgálhat mások számára is, és azt az alapvetõ emberi kíváncsiságot és kérdést elégíti ki, hogy miként élik mások az életüket.
Az önmagukat témául választó mûvészek már jó ideje feltûntek a fotómûvészetben is, de az utóbbi két évtizedben már önálló mûtípussá vált a saját élet fotózása. Ezt a mûfajt, melynek keretein belül a sorozatom képei is készültek, a szakirodalom személyes fotóként definiálja.
Ez a típusú fotográfia nem új keletû jelenség, de az internet, a digitális technológia fejlõdésével, a média szerepének növekedésével rohamosan elszaporodtak az intim fotók, a személyes blogok. Korábban is létezett igény arra az emberekben, hogy megosszák emlékeiket, élményeiket és történeteiket másokkal, de a technológiai fejlõdés révén elképzelhetetlen mértékben „megnyílt” a világ, és ezek az új eszközök teret biztosítottak arra, hogy minél több emberrel minél intimebb, személyesebb részletet megosszunk az életünkbõl. A közel, a távol, az intim, a közösségi, a privát és a társadalmi – ezek a kategóriák mára új értelmet nyertek. Korábban mintha kevesebb kép is elég lett volna arra, hogy a társadalmi és a magánéleti kapcsolatainkat és helyzetünket meghatározzuk. Manapság egyre több kép áraszt el bennünket különbözõ fórumokon, megosztó oldalakon, blogokon, a facebookon, egyre több ember életének lehetünk részesei, nyerhetünk betekintést a világukba.1Mintha egy kínzó szükségletet enyhítene önmagunk és mindennapi életünk képek általi megmutatása, olyan nagymértékû ezeknek a fotográfiáknak az elterjedése amatõr és professzionális fotósok között. „Van valami pánikszerû is abban, hogy egyfolytában, mindent megörökítünk. […] Mintha maga a készítés lenne a lényeg, a tudat, hogy megvan, nem tûnhet el a pillanat.” – írja Somogyi Zsófia Személyes fotó címû cikkében.
A személyes fotó esetében a tárgyak, a szereplõk, a történések is mind-mind ismerõsek a nézõ számára; az az érzés támad a fotók láttán, hogy bárkivel, bármikor megtörténhet vagy már megtörtént az, amit a fotós megörökített. Az azonosulás, magunkra ismerés lehetõsége kulcskérdés a személyes fotók befogadása kapcsán.
A személyes fotó kifejezéssel a fotográfiák azon csoportját illették, melyekben „az õket létrehozó alapvetõ attitûd, a fotós tekintetének az iránya és tárgya azonos […]. Ez utóbbi a fotós saját maga, és/ vagy az õt körülvevõ és meghatározó, legszemélyesebb szféra, a tekintet iránya pedig visszamutat: önmagára.”2. „A személyes fotográfia létrehozása során ugyanis a fotós átkerül a kamera egyik oldaláról a másikra: a képet létrehozó szubjektum és a kép tárgyául szolgáló objektum valamilyen módon egyesülni látszik/ szeretne.”3
A személyes fotográfiát el kell különíteni a szubjektív és a privátfotótól. A szubjektív fotónál a szubjektivitás az egyéni nézõpontot, a fotós világra vetett egyedi pillantását jelöli, de itt az objektum, a vizsgált tárgy nem önmaga, nem azonos a szubjektummal.
A privátfotó esetében pedig azok a dolgok jelennek meg, melyekre büszkék vagyunk, amiket magunkról és a környezetünkrõl gondolunk. Szeretnénk, hogy a képeken keresztül mások is ugyanezt gondolják. A privátfotó hatása erõsen érzõdik a személyes képeken, hiszen a kortárs fotográfia személyes fotóin is a családi, otthoni, intim élet, a közvetlen környezet történetei jelennek meg.
A mûfaj megismeréséhez érdemes abból kiindulni, hogy az intim fotográfia (ahogy Charlotte Cotton nevezi a mûfajt The photograph as contemporary art címû könyvének Intimate Life fejezetében) a házi privátfotók és a családi pillanatképek nyelvezetébõl merít, azzal a jelentõs különbséggel, hogy nyilvános megjelenésre és nem magáncélra készülnek ezek a képek A legtöbb otthoni, családi fotót készítõ személy nincsen tisztában a képszerkesztés vagy a komponálás szabályaival, így ezeken a házi fotókon gyakran találkozhatunk „technikai hibákkal”, mint egy belógó ujj vagy egy vörös szem. De a családi fotók esetében nem ezek a technikai részletek döntik el, hogy jól sikerültek lesznek-e a képek vagy sem. Sokkal fontosabb ezeken a fotókon annak a pillanatnak a megörökítése, ami fotózásra késztetett vagy a szeretett személy jelenléte. A legtöbb úgynevezett intim fotót készítõ fotográfus él hasonló technikai „hibákkal”, szándékosan alkalmazza a családi fotókra jellemzõ eszközöket.
Lemarad a képrõl valami, dekomponált, életlen lesz a fotó, ezek mind megjelennek a képeken. Az intim fotográfia a családi, házi, nem mûvészi fotográfia ezen technikai hiányosságait úgy alkalmazza, mint egy nyelvezetet, melyen keresztül a fotográfus el tudja mesélni és meg tudja osztani a személyes tapasztalatait, élményeit a nézõvel. Az amatõr fotográfiára jellemzõ sajátosságok látványos használata egy szándékos eszköz, mely jelzi a fotós és a kép tárgya közötti meghitt, intim kapcsolatot.
Általában szimbolikus pillanatokban, eseményekkor készülnek fotók egy család életében, amikor büszkén elismerjük a kapcsolatokat, a kötelékeket vagy éppen a teljesítményeket. Ezeket a pillanatokat szeretnénk érzelmileg és vizuálisan is megragadni, megörökíteni. Tipikus ilyen helyzetek például a házasság utáni konfetti szórás, elfújni a gyertyát egy születésnapi tortán, vagy felszolgálni az ebédet egy családi ünnepen. A családi, privát fotózásban a készítõk akaratlanul is a családi szerepek egészséges mûködését keresik. Ami látványosan mindig hiányzik ezekrõl a képekrõl, az a tabu vagy a hibásan, a „normálistól” eltérõen mûködõ dolgok. A személyes fotográfia, miközben az alaptémája ugyanaz, mint a privát fotóké, gyakran behelyettesíti a várható, ismerõs jeleneteket egy ellentétes érzelmi oldallal, így a privát fotók komplementerévé válik: szomorúsággal, vitával, függõséggel vagy betegséggel találkozhatunk a képeken az idilli, boldog családi pillanatok helyett. Ez a fotográfia gyakran a hétköznapi élet „nem-történéseit” veszi témául: alvás, telefonálás, autóvezetés, semmittevést, nem kommunikálás. Jelentéktelen eseményeket szenvtelenül rögzít, melyek bárkivel bármikor elõfordulhatnak, valóban hétköznapi pillanatok.
A társas események gyakran magukban hordozzák azt a feszültséget, megrendítõ pillanatot, melyet a társadalmi konvenciók görcsös fenntartása, a normalitáshoz való ragaszkodás okoz. Ezt a pillanatot igyekszik a személyes, intim fotó megragadni.
Az intim fotográfia emellett feloldja, felfedi a családi történetek hátterében, a felszín alatt zajló eseményeket. A privát fotókban mindig találhatunk jeleket a rejtett családi viszonyokra. Mindig jelentõsége van annak és többletjelentést hordoz, ki ki mellett áll például egy csoportképen. Ki hiányzik a képrõl? Utólag gyakran kereshetünk ezeken a fotókon vizuális „kulcsokat” a késõbbi történésekre, bizonyítékokat a megjósolható eseményekre. Például látszódott-e már az esküvõi fotón, hogy a házasságnak válás lesz a vége?4
Fotótörténeti elõzmények és helye a kortárs fotográfiában
A magánélet, a privát szféra mûvészi célú fotózásának úttörõje Nan Goldin volt. Sorozataiban, mint a Drag Queens, a The Ballad of Sexual Dependency, az I’ll be Your Mirror, a The Other Side a környezetében élõk szubkulturális életformáját, a tabunak számító szexuális kapcsolatokat, az erõszakot, a függõségeket, a betegséget mutatta be.
Nyíltan beszélt a traumatikus gyermekkoráról és bohém életérõl, küzdelmérõl a függõségével és a destruktív szexuális kapcsolatairól, ami igazolja, hogy az intim fotográfiái a személyes életébõl vett eredeti és hiteles képek, és nem valamiféle ál-empatikus megfigyelések.
A képein ábrázolt események nem megrendezett szituációk, hanem valós helyzetek megjelenítései. Goldin „visszatért ahhoz a fajta tisztán leíró fotográfiához, amelynek fõ mozgatója a pillanat megragadása, az akkor végbemenõ események rögzítése és megtartása. […] Nem a hetvenes évek szociális riportázsainak technikáját kívánta alkalmazni. Nem az volt a fontos neki, hogy a rajta kívül álló világ számára megmutasson valamit, vélhetõen úgysem lennének képesek megérteni, elfogadni azt, amit látnak. […] Legelsõ próbálkozásaitól eltekintve legkevésbé sem az mozgatta õt, hogy „kifelé” mutasson meg és be valamit, ami leginkább csak „belülrõl” mutathatja azt, ami valójában: azt a bensõséges és a kölcsönös bizalmon, elfogadáson és megértésen alapuló közösségi viszonyt, amely nélkül az egész széthullana.„5
Az intim fotográfia képein sok esetben családi portrék, történetek jelennek meg. Richard Billingham családi képein (Ray’s a Laugh), melyeket eredetileg festésztei tanulmányaihoz készített vázlatként, szüleit és testvérét fényképezte hétköznapi helyzetekben, így például veszekedés vagy közös vacsora közben, vagy éppen apját részegen. Noha ezek a képek technikai tudás nélkül, spontán, a pillanatképek esztétikájával készített fotók, mégis érzékelhetünk bennük egy jelentõs kritikát a fotós részérõl a hétköznapi valósággal szemben, és láttatni engedik a naív és ártatlan, kívülálló magatartás ellenére a családi drámát és a családi élet hátterében meghúzódó szegénységet.
Más típusú képekkel, de szintén a család felé fordul témájában Elinor Carucci Closer címû sorozata. A magánélet archetipikus történeteit jeleníti meg fotóin, mint például az anya és lánya közötti szoros köteléket.
Noha ezek a fényképek a fotográfusnõ és szülei, családja, szerelme konkrét kapcsolatát mutatják be, mégis a nézõben azt az érzést keltik, hogy ezek a pillanatok és kötelékek általános, mindenki életében megtapasztalható jelenségek.
Larry Sultan Pictures from Home címû albumában a nyugdíjba kényszerült édesapja a a képek fõ témája. A kertvárosi élet idilli, szentimentális környezetében készített szüleirõl megrendezett fotókat és spontán pillanatképeket. Többségükben a mindennapi rutin cselekvések, szokásos események közben figyelte meg és fotózta szüleit. A képeken megmutatja, miként dolgozza fel és éli meg apja a családi kapcsolatokban és helyzetekben a munkája elvésztése okozta fruszrációt és hatalomvesztést.
A finn kortárs fotómûvész, Elina Brotherus életének bizonytalan és instabil pillanataiban fotózta önmagát és környezetét. Suites Francaises 2 sorozatában, melyet franciaországi tartózkodása alatt készített, a nyelvi hiányosságokkal és korlátokkal kellett a mindennapokban megküzdenie. Így minden körülötte lévõ tárgyat, személyt, önmagát post-itekkel látott el, rajta a megfelelõ a tárgyat jelölõ francia szóval. A post-itekkel ellátott környezetérõl készített képekben egyszerre van jelen a gyermeki játék könnyedsége és humora, valamint a helyzetbõl fakadó megejtõ báj és elesettség.6
A hazai fotográfusok közül Puklus Pétert, Elek Judit Katalint és Hangay Enikõt emelném ki a személyes fotó mûfaj vizsgálatakor. Elek Judit képeivel a Folyamatos jelen címû kiállítás-sorozat kapcsán találkoztam. A Nyugtalan tekintetek címû katalógusban bemutatott sorozatának képei személyes élethelyzeteket adnak vissza, a képeken megjelenõ tájak, önarcképek és városképek azoknak a helyeknek, helyzeteknek és személyeknek a felsorolása és bemutatása, akikkel Elek Judit együtt él, dolgozik. A képek hangulata változatos, erre is utalhat a Fent és Lent cím: hol magasztos, hol vidám, hol komor, szomorú, mint amilyenek a hétköznapokban az érzések és a megélt események.7
Elek Judit Katalinnal és (Lei Benbennel) indított közös fotónaplót 1day1photo címmel Hangay Enikõ. A blognak nincs hagyományos értelemben vett története, nem tudunk meg konkrétumokat a három fotós mindennajairól a fotóblogból. A pillanatnyi rögzített látvány a fontos: megtudhatjuk, hogy az adott napon, a világ három különbözõ pontján élõ alkotó számára milyen látvány volt érdekes, furcsa, meghökkentõ, szép vagy humoros.8
Hangay Enikõ is részt vett a Folyamatos jelen sorozatban. A Csendes pillanatok alcímû kiállításon képeivel a mindennapok zûrzavarában, rendezetlenségében keres festõi részleteket. Önmaga, családja, barátai életterének bemutatása által válik megismerhetõvé a valóság.
Szintén ennek a kiállításnak a résztvevõje volt Puklus Péter, aki privát életének résztvevõirõl, azok környezetérõl készített portrékat Intimacy – No Title címû sorozatában. Az otthonokban készített fotókat nem megrendezi, hanem megtalálja, a megmutatott helyzetek és személyek legfõbb jellegzetessége a természetesség. A tárgyakról és terekrõl készített portrék gazdagítják a képet az egyes családtagokról, barátokról, akik között, akik által az alkotó meghatározza önmagát.
A sorozatom képei
A diplomám a felnõtté válásról szól. Arról a válságról és útkeresésrõl, amikor eljön az idõ, hogy megkérdõjelezõdik a 20-25 év alatt lerakódott, felgyülemlett tudás, melyet az ember a családtól, az iskolától, a környezettõl szerzett a világról és annak mûködésérõl. Egyszer csak szorongatni és frusztrálni kezdi a sok elvárás és megszabott irány, aminek nem tud megfelelni. Minden széthullik, mert már nem tud a számára mások által kijelölt úton haladni.
A sorozatom az Intim identitásokcímet viseli. A pszichológiában Erikson nyolc fõ életszakaszt határoz meg az adott életkorra jellemzõ, megoldandó pszichoszociális problémák és krízisek mentén. A fiatal felnõttkor stádiumában ez a krízis az intimitás és az izoláció mentén dõl el: kedvezõ esetben kialakul az egyénben a szoros és tartós kapcsolatok létrehozásának képessége és a pályaelkötelezettség. Ebben az életszakaszban kötelezzük el magunkat valamilyen foglalkozás mellett, egy társ mellett. Megházasodunk vagy az intim kapcsolatok más formáját alakítjuk ki. Erikson az identitást az intimitás elõfeltételének tekintette. Úgy vélte, hogy azoknak a serdülõknek, akik még nem alakítottak ki kielégítõ identitást, önazonosságot, nehézségeik lesznek az intim, kölcsönösen kielégítõ kapcsolatokban való részvételben, mert a magukba mélyedés megnehezíti, hogy másokra figyeljenek.
A sorozatom képei ebben az életszakaszban születtek, a fiatal felnõttkor válságát dolgozzák fel. A címben szereplõ intim jelzõ egyfelõl utal a mûfaji kérdésre, a fényképek személyes jellegére, másfelõl az intimitásra mint személyek közötti meghitt, bizalmas, bensõséges kapcsolatra. Identitások áll a címben, hiszen a fényképeken megjelenõ problémák, szerepek, kérdések mind a részemet képezik. Az identitás-keresés során szabályokat kell lefektetni, melyek mentén magunk és mások viselkedését értékeljük. Ezeket követve, a kérdéseket feldolgozva alakul ki egy egységes kép önmagamról, jön létre az önazonosságom.9
A sorozat képei lehetnének akár egy családi fotóalbumban elhelyezett fotók is. Azzal a különbséggel, hogy nem az idilli, meghitt, boldog pillanatok azok, melyek érdekeltek, hanem azok a momentumok, melyek a békés család képét megborítják, melyek megmutatják a felszín alatt rejlõ indulatokat, szomorúságot, békétlenséget, csalódottságot. A képek feltárják a szerepek mögött lévõ valódi érzéseket és gondolatokat.
A fotókon nem igyekeztem nagyszabású, jelentõs, ünnepi eseményeket vagy különleges pillanatokat megörökíteni. Azok a jelentéktelen események ragadták meg a figyelmemet, melyek számomra többletjelentéssel bírnak. A reggeli egyedüli ébredés, a folytonos várakozás, a tûz lobogása, egy elrontott sminkelés, a hajnali útrakelés vagy egy késõ esti dühödt séta; ezek mind olyan hétköznapi, történet nélküli jelenetek, melyek mindenki életében elõfordulhatnak és nem ismeretlenek egyikünk számára sem.
A fényképek több problémát járnak körbe, több kérdéskörrel foglalkoznak. Az Istenrõl és rajta keresztül az elmúlásról való gondolataimat egy képben fogalmaztam meg, mellyel végleg hátat fordítok a hamis ígéreteknek és illúzióknak. A képeken emellett jelen van az anyaság, a családalapítás egyre sürgetõbb kérdése, elvárása is: egyfelõl az ehhez kapcsolódó félelem érzése, másfelõl a gyermeki gondolatok, az önbizalomhiány.
A személyes kapcsolatok állnak legtöbb kép középpontjában. Szüleim kapcsolatát a hiányérzet, a kimondatlan érzések, az elfojtott indulatok jellemzik. A képek emiatt magányosan mutatják be õket, mivel nem érzem azt, hogy egy egységet alkotnának. Édesanyám, ahogy a tûz fényében áll, magányosan végzi el a valójában férfiaknak való munkát. Egy áldozati szerepet vállal, ahogy egyedül, más helyett mindent megtesz. Édesapám hiányzik ezekbõl a jelenetekbõl, beszédes hiánya a képeken mégis rá is irányítja a figyelmet.
Édesapám, ahogy reggel magányosan ébred, mellette a bevetetlen üres ágy – édesanyám hiányzik ebbõl az intim helyzetbõl, de jelenléte érzõdik, nyoma még ott van a gyûrött ágyon.
Nagymamám leggyakrabban várakozik, ül a sötétben, már nem részese az eseményeknek, jó ideje nem vesz részt a történésekben, mégis a háttérbõl irányítja a lányát, édesanyámat. Mindketten áldozatként viselkednek: mamám, aki a férje halála óta vár arra, hogy számára is befejezõdjön az élet, édesanyám, aki arra tette fel az életét, hogy megmentse és kiszolgálja a mamámat. Egymás ellen küzdenek, hiszen mindketten mást szeretnének. Gyakran érezhetõ ez a feszültség és csendes rezignáltság, beletörõdés kettejük között.
A család, mint téma azokon a képeken is jelen van, melyek csak rólam készültek. Hiszen magamon hordozom a tõlük kapott genetikai jegyeket, bennem van a tõlük kapott világnézet és tudás. A bizonytalanságom, a félénkségem, az esetlenségem, a „félrecsúszott mozdulataim” mind olyan tulajdonságok, melyek sok tekintetben a családi örökségem részei, csakúgy, mint a testemen viselt, örökölt anyjegyek.
Egyetlen képen érezhetõ a harmónia, melyen két alak szerepel. Az összefonódott karok, a két test, ahogy egy egységet alkot, ez a biztonságot adó és teljes szabadságot jelentõ közeg számomra.
A képek között vannak önarcképek vagy önmagamról készített részletfotók, melyeken magamat is a környezet, így a vizsgálat részének tekintem. De vannak olyan fotók is, melyek a környezetem megfigyelése során, spontán keletkezett képek, melyek reflektálnak a bennem élõ érzésekre, gondolatokra.
A legtöbb fényképem helyszíne a szûk, családi környezet, az otthon, hiszen sorozatommal a közvetlen környezetemet tanulmányoztam. A „másfél méternyi” élettér persze folyton változik, mindig más és más: néhol szûkebb, néhol tágabb környezetbõl kiragadott teret jelent. Hol a budapesti lakásom, hol a szülõfalum, hol a szülõházam, hol egy park, amin nap mint nap keresztülmegyek, hol a munkahelyem; mindig amerre éppen járok. A személyes téma jellege miatt a privát élet intim színterein készítettem a képeket: a fürdõben, a nappaliban, szüleim hálószobájában, nagymamám vendégszobájában, az ágyamban.
A terek és a benne lévõ tárgyak, alakok világításához nem használtam fényformálókat, mesterséges fényeket. A képeken a természetes hatás, életszerû helyzetek pillanatképek visszaadására törekedtem, emiatt természetes fények vagy a helyiségekben, helyszíneken lévõ, adott, tehát a helységhez tartozó lámpák, izzók világítják meg a témát. Így természetes árnyékok, meleg tónusok jelennek meg a képeken.
A piros függönyön keresztül beáramló napfénynek köszönhetõen vörös színben úszik a szoba, a hajnali párás-ködös levegõn átszûrõdõ napsugarak vagy éppen a tûz fénye hívja elõ az alakokat és tárgyakat. Ezek a képek kiragadnak egy pillanatot a hétköznapokból, ahol gyakran a szemünkbe süt a nap vagy árnyékot vet az arcokon valami, tehát nincsenek vagy csak nagyon ritkán vannak tökéletesen megvilágított helyzetek.
A fotókon néha életlenek, elmosódottak a személyek, tárgyak. A kompozíció nem mindig tökéletes, néha középre rendezettek az alakok. A személyes fotó mûfaj elviseli, engedélyezi ezeket a privát fotóra jellemzõ technikai hibákat.
A képeken egységesen megfigyelhetõ a tekintetek hiánya. Senki nem néz a kamerába, sõt sokszor hátulról jelennek meg az alakok, így nemcsak a tekintet, de az arc sem látható.
Ez a fajta „szembe nem nézés, elfordulás” jellemzõ magatartásforma, mellyel nap mint nap találkozom, magamban is szembesülök. Sokszor szerepet játszunk, egy álarc mögé bújunk vagy felvett szerepre kényszerülünk, mert a környezetünk ezt diktálja.
A sorozat készítése közben nehézséget okozott számomra, hogy a szeretteimrõl kell ítéletet mondani és véleményt formálni. Dilemmaként éltem meg a kérdést, hogy jogom van-e ahhoz, hogy róluk „képet” alkossak, megjelenjenek a fényképeken, „felhasználjam” õket és a környezetemet a saját céljaimra és önmagam meghatározására. De ahogy elkészültem és visszanéztem a fényképeket, nem rideg és távolságtartó képekkel találkoztam. A fényképeken talán szomorúság érezhetõ, de minden képben benne van az irántuk érzett feltétlen szeretetem. Ez az érzés segített abban, hogy megértsem, a véleményalkotás és a saját út kijelölése nem jelenti azt, hogy fájdalmat okozok nekik, vagy eltávolodom tõlük.
Felhasznált szakirodalom, internetes források:
Charlotte Cotton, The photograph as contemporary art, London, Thames & Hudson, 2011.
Folyamatos Jelen I-II.(katalógus), szerk. Csizek Gabriella, 2006.
Pszichológia, szerk. Rita L. Atkinson, Richard C. Atkinson, Edward E. Smith, Daryl J. Bem, Osiris, Budapest, 1995.
http://fotomuveszet.com/index.php?option=com_content&view=article&id=53&Itemid=60(utoljára ellenõrizve: 2012.05.29.)
http://fotomuveszet.com/index.php?option=com_content&view=article&id=131&Itemid=144
(utoljára ellenõrizve: 2012.05.29.)
http://fotomuveszet.com/index.php?option=com_content&view=article&id=695&Itemid=726 (utoljára ellenõrizve: 2012.05.29.)
http://fotomuveszet.com/index.php?option=com_content&view=article&id=793&Itemid=832(utoljára ellenõrizve: 2012.05.29.)
http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre64/csoszo.htm(utoljára ellenõrizve: 2012.05.29.)
http://www.szellemkep.hu/index.php?page=folyoirat§ion=cikk&id=591
(utoljára ellenõrizve: 2012.05.29.)
4 Charlotte Cotton, Intimate Life = The photograph as contemporary art, London, Thames & Hudson, 2011, 137-165.
6 Charlotte Cotton, Intimate Life = The photograph as contemporary art, London, Thames & Hudson, 2011, 137-165.
7 Folyamatos Jelen I-II. (katalógus), szerk. Csizek Gabriella, 2006.
9 A pszichológiai fejlõdés = Pszichológia, szerk. Rita L. Atkinson, Richard C. Atkinson, Edward E. Smith, Daryl J. Bem, Osiris, Budapest, 1995, 97-98.